A fölöslegesen szófosó bevezetést elkerülendő, csapjunk rögtön a közepébe: a brit stoner/doom/satöbbi metal csapat hatodik lemezével kapcsolatosan a banda ismerőinek számára két dolog kizárt: a csalódás és a meglepetés. A Narancs Kobold ugyanis ezúttal is a jól bevált recept szerint dolgozott, amit – ha még nem volt hozzájuk szerencséd – legkönnyebben a következő klisés kép segítségével képzelhetsz el.
Egy lerobbant viskó cigarettafüsttől, fű-, whiskey- és sörszagtól nehéz levegőjű pincéjében ücsörögsz, miközben négy szőrös, marcona figura tolja a pofádba zsigerien egyszerű, alapvetően a hatvanas-hetvenes évek bandáira (és nem is elsősorban Ozzyékra) visszavezethető, mélyre hangolt, szutykos muzsikáját. Ráadásul lemezeik úgy is szólnak, mintha a felvételek is egy az egyben a fent említett pincében zajlottak volna le. Sok magyaráznivaló nincs is rajta, egyértelmű az egész, mint egy tökönrúgás.
A korábbi albumokhoz képest csak annyi a differencia, hogy a Goblin is rálépett arra az útra, amin az Alabama Thunderpussy halad jóval előttük legutóbbi, a zseniális Open Fire albumával (mindenki számára kötelező!). A két csapat közt persze alapvető különbséget jelent az ének: Kyle Thomas mindent-kiéneklek hangjával kontrasztban itt Ben Ward ráspolyos, agresszív dörmögését kapjuk, ráadásul Goblinék angolok, ennek megfelelően genetikailag hordozzák magukban a brit metal hagyományait. Ehhez még annyit lehet hozzátenni, hogy a Healing Through Fire a csapat talán eddigi legkeményebb munkája, viszont olyan ultrasúlyos düh-indulókat, mint a Round Up The Horses, vagy az If It Ain't Broke, Break It voltak legutóbb, hiába is keresnénk.
Rövid bevezetés és gitárvijjogtatás után beindul a Solomon Eagle Balladája, lendületes nóta erőteljes refrénnel, leginkább a Some You Win, Some You Lose forrásvidékéről, a végére aztán teljesen felgyorsítják. Joe Hoare igencsak korrekt gitárszólója is jelzi, hogy ezúttal sem kell attól tartanunk, hogy a koboldok gitárszegény albumot készítettek volna, sőt, kimondottan jól eltalált szólóknak lehetünk fültanúi a későbbiekben is. A Vagrant Stomp basszusa már tényleg a föld alól morog, a zene pedig a nyitódalban hallottak folytatása, egy szinttel fogósabb kivitelben, Chris Turner pörgetéseiből pedig pont annyi és pont ott van, amennyinek és ahol lennie kell. Változást igazán a következő számok sem hoznak, van, ahol begyorsítanak egy kicsit (The Ale House Braves), máshol pedig olyan húzás van az adott nótában, mint egy szakadék felé száguldó gőzmozdonyban (Cities Of Frost). Valójában egyik számra sem tudom rámondani, hogy gyenge lenne, viszont egy idő után a sok egyforma tempó, majd' ugyanolyan énekdallam kiszámíthatóvá, és kicsit bizony unalmassá teszi a lemezt. A gitárjáték azonban így is mindvégig figyelemre méltó, leginkább a Hounds Ditch-ben, mely a csapat myspace-es oldalán is csekkolható.
A sormintát aztán a hetes Mortlake (Dead Water) töri meg, ez egy dob nélküli, alapvetően akusztikus gitárokra épülő rövid darab, általa kapunk két percet, hogy kifújjuk magunkat a They Come Back (Harvest Of Skulls) már-már thrashes zúzása, és a hihetetlen című Beginners Guide To Suicide nyolc perces zárása előtt. Ez utóbbiban aztán van minden: pszichedelikus elszálltság, ráolvasás-szerű mormolás, és a középrészében még szájharmonika is (mi van, elirigyelték a herflit a Clutch-tól?). Emlékezetes nóta.
Áldozzunk a koncepcióra is egy bekezdést, annál is inkább, mivel már a megjelenés előtt tudni lehetett, hogy a szövegek egy adott történelmi időszakot fognak körbejárni. Zenéjük napfényes jellegéhez illően a zenekar az 1664-től 1666-ig terjedő vidám időket vette górcső alá, amikor is az utolsó nagy európai pestisjárvány tombolt a brit fővárosban, majd ennek elmúltával egy jó londoni pékmester úgy gondolta, hogy bizonyára nem lesz semmi gond abból, ha őrizetlenül hagyja konyhájában a tüzet. Ezen döntése aztán a nagy londoni tűzvész néven ismert katasztrófához, és a City négyötödének pusztulásához vezetett. Nem véletlen tehát, hogy a fire szó nem csak a lemez címében, hanem majd minden dalban felbukkan, illetve a korong legelején és legvégén is tűzropogást hallgathatunk.
Végezetül egy jó hír azoknak, akik úgy döntenek, hogy kemény magyar valutát áldoznak minderre: a lemez mellé jár egy DVD is, mégpedig mint az alapértelmezett csomag része, nem dupla áron, hanem alig valamivel többért, mint egy szimpla CD. Rajta 10 dal 2006. decemberi koncertfelvétele, persze a legnagyobb „slágerekre" koncentrálva: Blue Snow, Scorpionica, Some You Win, Getting High On The Bad Times, Round Up The Horses, illetve stúdió- és backstage jelenetek. Szerintem érdemes beszerezni.
