Az amerikai kiadó miatt mindenképpen korszakhatárt jelent az Ozone Mama pályáján a Cosmos Calling, zenei szempontból azonban szervesen építkezik tovább a csapat az eddigiekre. Még úgy is, hogy az új lemez egyébként nem feltétlenül olyan, mint amire előzetesen számítottam. Emlékszem, elsőre kimondottan meglepő volt végigtolni az anyagot, mert kevésbé direkt, kevésbé adja magát gyorsan, mint elődje. Viszont pár hallgatás után ugyanúgy hozzánő a hallgatóhoz, mint a kiváló Sonic Glory.
Persze a stílus nem változott, így aztán nehezen tudom érzékeltetni, konkrétan miben is más ez a mű, mint a korábbiak. Talán kicsit erősebbnek érzem ezúttal mind a pszichedelikus, mind az direktben americanás ízeket, mint eddig, de ez is csak egy benyomás, mintsem igazi konkrétum, ráadásul nem is áll egyformán az anyag egészére. Az mindenesetre biztos, hogy azonnal kiugró, emblematikus sláger ezúttal nem született, inkább egységesen erős az album, és van egy határozottan old school módon építkező érzete. Szóval nem random módon egymás után dobált tizenegy dalról, hanem igazi nagylemezről beszélünk, ami ma már talán nem tűnik annyira fontos szempontnak, pedig az. Ebben a stílusban főleg, ugyanis – bár magamból indulok ki – meggyőződésem, hogy az efféle vintage muzsikák hívei a mai napig teljes albumokban gondolkodnak.
A pszichedeliára mindjárt a másfél perces Evil Ways bevezető jó példát szolgáltat szitáros hangzásaival, hippisen elszállós akusztikus futamaival. Egyszerre idézik itt meg a Led Zeppelint és a Monster Magnetet, és tényleg olyan hatása van az egésznek, mintha csak egy kaput nyitnának ki vele. A vastag vokálharmóniákkal teli Straight On Till Morning Light ezt követően nem feltétlenül tipikus kezdőszám, inkább amolyan délies, utazós téma – érdekes szerkezeti megoldás, hogy pont itt sütik el, de három-négy hallgatás után már azt mondtam, jó húzás voltl. Akárcsak a zsírosan jammelő riffre kanyarított Doppelganger és a felemelő High Ride kettőse, amelyek talán a lemez legfogósabb tételei. Utóbbiban szintén nem kevés Zeppelin figyel, Székely Marci remekül megformált énekdallamai miatt azonban Chris Cornell és az Audioslave sztrádarockosabb szerzeményei is óhatatlanul beugranak.
A lendületes Feel So Alive és Freedom Fighter vagy a kimértebb, súlyosabbra vett címadó is ezt a ropogós, tökös, old school érzésvilágot hozza, ami remekül áll az Ozone Mamának. És érdemes megfigyelni, milyen jól megtalálják a helyüket a vendég Lukács László billentyűs megoldásai Gábor Andris gitártémái között gyakorlatilag mindenhol. Mint a fentiekből is sejthető, a stílus keretei között összességében kellően változatos is az anyag, ahol remekül elfér a fentiek mellett a szerkezetileg kevésbé tipikus, érdekes dallamvilágú Cold Light Of Day vagy a The Alchemist monumentálisra vett southern rock himnusza. És szándékosan hagytam a végére a két legmagasabbra törő témát. A Shout At The Sky power-balladájának érettsége mindenképpen új szintet jelent a csapatnál, a záró Moon Pilot pedig számomra az egész album legtökéletesebb szerzeménye masszív, soundgardenesen sabbathos hullámzásával, amely aztán hasonlóan ősi feelinget hozó zakatolásba torkollik.
Mint mondtam, nem feltétlenül hat azonnal a Cosmos Calling, ez azonban nem baj: az efféle anyagok hosszabb távon is jobban szoktak működni, mint az azonnali, egész pályás letámadásra építő slágergyűjtemények. A jó dalok mellett szépen is szól a lemez, így nincs más hátra, mint örülni neki, hogy ismét itt egy magyar rockalbum, amit simán oda lehet tenni a hasonszőrű nyugati bandák produkciói mellé. Nem vált világot az Ozone Mama, de mivel egy nagyon időtálló zenei világban alkotnak igen megbízható minőségben, amennyiben továbbra is ilyen kitartóak, még sok szép év állhat előttük úgy itthon, mind külföldön.
Hozzászólások