Shock!

Biztos sokaknál ki fogom most húzni a gyufát ezzel a mondattal, de akkor is vállalom: Magyarországon a hard rock zene igen nagy szarban van. A '70-es évek második és a '80-as évek első felében szinte egyeduralkodóként a rockzene hazai trónusán üldögélő műfaj „régi nagy" előadói menthetetlenül megfáradtak: sokan már megszűntek közülük, néhány még ma is működő csapatnak pedig már rég meg kellett volna. Néhányan bohócot csináltak magukból, másokat a körülmények tettek azzá, de nem is ez a legfájdalmasabb, hanem hogy alig-alig érkezik utánpótlás. Az időnként felbukkanó zenekarok nagy része a középszerűnél is középszerűbb (igen, direkt nem írok neveket), akik pedig nem, azok olyan fiatalok, hogy tele vannak gyermekbetegségekkel, egymilliószor lerágott fordulatokkal, megoldásokkal. Csak kevesen mutatnak valami olyat, amire tényleg felkapná az ember a fejét, hogy egyetlen nevet azért csak ideírjak: az általam mind közül a legizgalmasabbnak tartott Turbo épp a közelmúltban dobta be a törülközőt. Ha van isten, az Ozone Mama legalább annyiban képes lesz változtatni a helyzeten, hogy hatásukra többen fordulnak majd e patinás és lenyűgöző stílus felé. Mert ez a banda és ez a lemez – anélkül, hogy túlzó elvárásokat és hozsannázásokat alkalmaznánk – bőven alkalmas erre.

A Sonic Glory ugyanis végre nem stoner, nem progresszív és nem is southern, meg ki tudja még, mi minden más csoda, hanem a régi idők jó öreg rock and rollja, olyan, amiben ott vibrál a Free és a Lynyrd Skynyrd szabadságvágya, Hendrix, Joplin és a Grateful Dead hippizmusa, valamint a Creedence Clearwater Revival és a (kezdeti, még jó zenét játszó) Fleetwood Mac blues- és folk-orientációja. Az a muzsika, amelyet anno a The Black Crowes melegített fel hatalmas sikerrel, napjainkban pedig – sok más kortárs mellett – a Rival Sons játszik a legmagasabb színvonalon. Azaz a tipikus amörikás ízű, kicsit elszállt, kicsit merengős feeling-zene, ami a hazai palettáról igen nagyon hiányzott ezidáig. Most Székely Marciék beszálltak Jack Kerouac, Neal Cassady, Ken Kesey meg a többiek mellé a kocsiba, és végigmennek sivatagon, tengerparton és napnyugtában vibráló városokon.

A lemez tíz tételéből hat ilyen országúton száguldó, élettel teli energia-himnusz, ahol Marci hangja tisztán száll a hallgató felett, Gábor Andris kellemesen recsegő gitárja sámántáncba hív, de a legnagyobb dicséretet mégis a Dobos Gergely / Gulyás Máté ritmusszekció érdemli, mivel ennek a zenének pontosan az a zabolátlan lüktetés az alapja, amit itt ők ilyen profin hoznak. (Még ha Tiszai Vivien dobos kilépésével a csapat esztétikai megjelenés terén igen komoly érvágást is szenvedett.) E dalok közül leginkább a nyitó, valóban igen jó kedélyű Good Times Rollt, a rendkívül magával ragadó Hard Times / Kings And Rulers (az a rekesztés az elején!) párost és a lemezt záró, herflis Ain't No Place Of Mine-t emelném ki. Hibátlan darab mindahány, tényleg a Black Crowes szelleme támad fel bennük, és ennél nagyobb dicséretet nem is szándékozok írni.

És akkor – nyilván a változatosság jegyében – kapunk még négy olyan dalt, ami nem ennyire egyértelműen illik a sormintába. A pszichedelikus, per pillanat egyik kedvenc Siren's Callt akár a Graveyard is játszhatná (de messziről hunyorítva talán még a Monster Magnet is), a Gypsy Girl és a Lovelight echte hippi-balladák, mint ahogy kissé a Hope is az, viszont ez számomra már markáns Beatles-hatásokat is mutat, abból az időszakból, amikor a négy gombafejű is hippivé változott. Ja, és Marci ezerszínű hangja néha egészen kotzenes/cornelles, mint például a kissé funk rockos, klipesített Man On The Run-ban. Ha a Winery Dogsot bírod, ezt is imádni fogod!

Nem tudom, miként csípte meg ennyire a dolgok velejét az Ozone Mama, lehet, az kellett hozzá, hogy a Budapesten felvett anyag keverését már Amerikában végezzék, de a lényeg az, hogy a Sonic Glory tényleg hiánypótló lett. Hadd legyek azért telhetetlen: mindenhol kiemelik, hogy ez az anyag bárhol megmutatható a hallgatóknak, sehol nem mondanák meg, hogy magyar csapatról van szó. Ez így valóban igaz is, de nekem egy kicsit még pontosan ez az igazán egyéni íz hiányzik innen, de ha ez is meglesz, reményeim szerint senki nem állíthatja meg a száguldó négyest!