Shock!

Ezerszer leírtuk, hogy mennyire kétélű vállalkozás újravenni egy – nem, nem kérek elnézést – ikonikus régi albumot. A Paradise Lost esetében abszolút indokolható a mostani vállalkozás, hiszen különböző, egyébként minden ízében nem részletezett jogi okokból került sor a dologra, ugyanakkor a háttér önmagában még nem teszi kockázatmentessé a dolgokat. Főleg, hogy az Icon kiemelt jelentőséggel bírt a borongós britek pályafutásán, ezzel kerültek a színtér meghatározó csapatai közé, szóval egy szent tehén bolygatásáról van itt most szó, nem másról. Az ilyesmiből pedig nem feltétlenül lehet jól kijönni.

Az eredeti lemezről minden lényegeset igyekeztem összeszedni a Klasszikushockban, így a dalok részletes vesézésétől ezúttal eltekintenék, koncentráljunk az összhatásra inkább. Sokszor elmondtuk azt is, hogy csakis akkor lehet hozzátenni és nem elvenni egy-egy ilyen régi mesterműből a friss verzióval, ha az aktuális felállás zeneileg jobb az akkorinál, illetve ezzel párhuzamosan sikerül érdemben fejleszteni a hangzáson. Bár utóbbi igazából a mellékesebb körülmény: én a magam részéről nem feltétlenül cserélném el a '80-as és '90-es évek nem feltétlenül klinikai tökéletességgel szóló, ám érzésben e hiányosságokat pótló alapműveit napjaink futószalagon érkező, túlkompresszált és lélektelen megszólalású metállemezeire. Ráadásul az Icon már a maga idejében is kimondottan jól szólt, még a maga kissé kopogós dobjaival együtt is.

Ha nagyon szigorúan vesszük, a lemezt azért persze bőven lehetett fejleszteni az eredeti változathoz képest. A felállás azóta mindössze egy ponton bizonyult – és bizonyul folyamatosan – instabilnak a Paradise Lostban, ám ahhoz nem nagyon férhet kétség, hogy Matt Archernél később kizárólag jobb dobosok játszottak a csapatban. Emellett az elmúlt három évtizedben Nick Holmes is elég jól megtanult énekelni, vagyis elhárult az akadály az 1993-as album hiányosságai, a kissé tufa, néhol tempóilag sem makulátlan dobolás meg a hamis ének kistafírozása elől. És itt jön be a hatalmas DE: mivel ezek a dalok az eredeti formájukban égtek belém, hiába hallom, hogy zeneileg előrehaladottabb, professzionálisabb ez az új felvétel, még így sem mondanám, hogy jobb. Persze eleve nem számítottam másra: nincs igazán érzékletes magyar megfelelője annak a kifejezésnek, amit angolszász nyelvterületen csak lightning in a bottle-ként szokás emlegetni, de az Icon kétségtelenül ezen esetek sorát gyarapítja. Vagyis akkor és abban az időpillanatban örökítette meg a Paradise Lostot, amikor a csapat valósággal szétrobbant a kreativitástól meg a közlésvágytól, és sikerült elcsípni náluk valami igazán különlegeset és kivételeset. Márpedig ez a fajta éhség mindig dominánsabb egy lemezen, mint az esetleges technikai hiányosságok – úgy is mondhatnám, előbbi zárójelbe teszi az utóbbiakat.

Máshonnan közelítve tehát fura ezeket az ezerszer hallott, kívülről fújt dalokat Guido Zima pontos, kellően technikás dobjaival és a helyére fésült énekkel hallani. Ráadásul e két téren olyannyira volt mit igazítani az alapanyagon, hogy egyes dalok tényleg eléggé másképp szólnak a '93-asokhoz képest, nyilván főleg a progresszívebb, komplexebb tételek, így például a Dying Freedom vagy a Shallow Seasons. Más nóták pedig – valahol maximálisan érthető, mégis pikáns módon – elég határozott Draconian Times-bukét kaptak az átgenerálozástól, különösen a Remembrance új változata kelt '95-ös hatást. Itt-ott persze ezen túlmenően is bele-belenyúlogattak az alapanyagba, Greg szólisztikus motívumai például összességében is nagyobb hangsúlyt kapnak a dalokban, mint annak idején.

Valójában olyasvalaki véleményét lenne érdekes hallani, aki nem ismeri az eredeti lemezt, és ebben a formában hallja először az Embers Fire-t, a Joys Of The Emptinesst, a True Beliefet és társaikat, majd innen ás vissza 1993-ba. Tőlem kénytelen leszel annyival beérni, hogy érdekes és színvonalas kiegészítés ez az album, de az eredetit nálam biztosan nem pótolja. Az is garantált, hogy ha abba a hangulatba kerülök, ösztönösen azt fogom majd elindítani. Ám ettől még tetszik ez a mostani, profibb és kiműveltebb Icon is. (Voltaképpen csak azt nem értem, hogy az éra szerves részét képező, Seals The Sense EP-s Sweetness miért maradt ki a szórásból, ha már mindent újravettek.)