Shock!

Idén különleges emlékturnéval tisztelgett legklasszikusabb nagylemeze, a Draconian Times előtt a brit Paradise Lost, ahol természetesen teljes egészében, elejétől végéig eljátszották az 1995-ös mesterművet, és hamarosan egy DVD is kijön a körútról.  Ennél jobb apropóra nincs is szükség ahhoz, hogy visszautazzunk az internet előtti korszakba, amikor a felszínen kizárólag különféle európai diszkócsodákat, jobb esetben a Basketcase-t és a Self Esteemet lehetett hallani, az undergroundban azonban hála a jó égnek ezeken túl is történtek bizonyos dolgok. A szóban forgó album például minden kétséget kizáróan a metal műfaj történetének egyik csúcsalkotása.

A Paradise Lost a death metal vonalról startolt el, ám már az 1990-es Lost Paradise debüt sem számított tipikusnak: az ekkortájt futó, főleg a gyors tempókat favorizáló floridai vonalhoz képest lassabb, hangulatosabb zenével a hörgős muzsikák táborának egy része nem is tudott mit kezdeni. Nick Holmes: „A legelején amolyan Celtic Frost-féle zenében utaztunk, de rá kellett jönnünk, hogy a dobosunk legfeljebb három percig képes az ehhez szükséges tempóban dobolni. Így aztán lelassultunk..." Gregor MacKintosh: „A Paradise Lost kezdetben tényleg death metalt játszott, de sosem voltunk tipikus death metal banda. Már csak azért sem lehettünk az, mivel a csapat zenéjének szinte egészét én írom a kezdetektől fogva, én pedig nem metalon nőttem fel. A metalos oldalt elsősorban Nick és a többiek képviselik. Én inkább gótikus posztpunk-csapatokat és dark rock bandákat hallgattam fiatalon: The Missiont, Sisters Of Mercyt..."

Noha a Lost Paradise kilógott az akkori termésből, a banda csak a következő évi Gothic mellbevágó zenei kísérleteivel vált igazán elismertté. A női énekkel is színesített, álmodozós, atmoszférikus hangulatú zene gyakorlatilag az összes korabeli extrém metal csapattól eltért, lehetséges kiutat mutatott a death metalból, a Paradise Lost pedig egyből népszerűvé vált Németországban. Az 1992-es Shades Of God direktebben tradicionális metalos irányba indult el, ekkorra már Holmes hangja is sokat tisztult. Az As I Die dal meghozta a csapat áttörését az európai undergroundban, hogy aztán az 1993 őszén megjelentetett Iconnal és kvázi-slágerével, a True Belieffel a kontinens egyik legnagyobb reménységévé váljanak. Az Iconon a Paradise Lost elvágta az utolsó, a bandát a death metalhoz kapcsoló szálat is a még hagyományosabb vonalú – sokak szerint James Hetfield-szerű – ének révén, tökéletesre formált, súlyos és egyszerre melankolikus dalaik pedig egy új réteg képzeletét is megfogták. Az album egy év alatt több mint 300 ezer példányban kelt el Európában, és hazájuk kivételével gyakorlatilag mindenhol az igazi nevek közé emelte őket. MacKintosh: „A brit sajtó elég furcsa zenekarokat szokott ajnározni. Csak a kommerszebb, rádióbarátabb bandákat favorizálják, állandóan a következő nagy brit csapatot keresik, és közben olyanokat dicsőítenek, akik Anglián kívül senkit sem érdekelnek. Otthon nincs nagy becsülete a német zenének, ezért azt is kiröhögik, aki Németországban népszerű. Így aztán csak tréfálkoztak rajta, hogy az Icon hosszú hónapokon át a német eladási listák élbolyában tanyázott... Nem mintha ez nekünk túl sokat számítana, mert sosem akartunk sajtókedvencekké válni, ennél sokkal fontosabb az, hogy hűséges és lojális rajongótáborunk legyen."

Az 1994-es Seals The Sense EP-n mindössze egy új dal kapott helyet, a még elmélkedősebb, még dallamosabb Sweetness, ami egyben az eredeti dobos, Matthew „Tudds" Archer hattyúdalát is jelentette. A többiek szerint az ütős nem volt képes együtt fejlődni a csapat többi tagjával, így az év végén búcsút intettek neki. Utódjával, a Marshall Law nevű komplex power metal bandából elcsábított Lee Morrisszal láttak hozzá a következő anyag felvételeihez Simon Efemey-vel, aki a Shades Of God óta állandó munkatársként segítette őket a stúdióban. Az 1995 kora nyarán megjelent Draconian Times lemezt egész Európában hatalmas várakozás előzte meg.

Nem árulok el semmi újat azzal, hogy ez az időszak mindennek kedvezett, csak éppen a metalnak nem. Az internet előtti éráról beszélünk, amikor nem volt olyan, hogy az ember véletlenül belebotlott valamibe: ha egy adott stílust nem játszottak az MTV-n, annak célirányosan utána kellett menni, különben a létezéséről sem értesültél. A zenetévé a heti két órát jelentő Headbanger's Ballt leszámítva ekkoriban elsősorban az eurodiszkó-dolgokat erőltette, élőzenés vonalról pedig szinte kizárólagos jelleggel a grunge-ot, illetve az épp feljövőben lévő dél-kaliforniai dallamos punk vonalat a Green Dayjel és az Offspringgel. Ilyen közegben a Paradise Lost sem indult túl sok eséllyel, ám arra alighanem még ők maguk sem számítottak, hogy a tradicionálisabb metalra gerjedő tábort mennyire összerántják majd ezzel az anyaggal. Az anyagon zeneileg az Icon vonalának továbbcsiszolt, még letisztultabb, kerekebb és tökéletesebb formáját valósították meg még fogósabb ének- és gitárdallamokkal. Ez önmagában senkinek sem okozhatott nagy meglepetést, hiszen mindenki tudta, nagyjából milyen irányultságú lesz a lemez, az azonban szabályos döbbenetet váltott ki az egész szakmából és rajongótáborból, hogy mindezt olyan színvonalon is meg lehet valósítani, ahogyan a Paradise Lost tette. Már a rocklapoknak kiküldött előzetesek is sosem látott, euforikus reakciókat váltottak ki, az album megjelenésekor pedig már nyilvánvaló volt: a zenekar egyenesen a legnagyobbak közé kerül majd.

Bárki mondhatja persze, hogy a korábban a death metalban meghatározót alkotó Paradise Lost ekkori zenei világa nem volt minden ízében eredeti, és elsősorban a metalos közönségnek jelentett újdonságot. Még olyan vélekedésekkel is lehetett/lehet találkozni, amelyek szerint MacKintosh és bandája voltaképpen semmit sem csinált, csak ügyesen összekeverte a Sisters Of Mercytől eltanult elemeket némi hagyományos metal ritmusgitározással, és ebből született meg a nagy elegy. Ez a sarkítás nem nélkülöz minden alapot, de összességében lényegtelen, mert ekkoriban épp egy ilyen lemezre volt szükség ahhoz, hogy bárki számára nyilvánvalóvá váljon: a műfaj igenis él, és nem kizárólag a Pantera és követői által dominált brutál vonal virágzik, hanem máshol is vannak még lehetőségek, tartalékok. A legjobb helyen, a legjobb időben – így visszatekintve a Draconian Times tulajdonképpen a kezdőpontja volt annak a hullámnak, amely aztán a következő években kapcsolt magasabb sebességfokozatba, és erősebbnél erősebb metal lemezekkel árasztotta el Európát.

A Draconian Times azon lemezek közé tartozik, ahol egyszerűen nincs gyenge pont: a dalok külön-külön is megállják a helyüket, egyvégtében hallgatva azonban egyenesen mágikus hatást váltanak ki. Matt Archer távozása egyértelműen jót tett a bandának, Tudds kalapálós, színtelen és monoton játéka ugyanis már az Iconon is egydimenziósabb volt a kelleténél. Morris sokkal színesebben, izgalmasabban dobolt nála, ami egyből új szintre emelte a zenét. A dalok pedig még a legutóbbi eresztésnél is mívesebbre sikeredtek. Tisztán emlékszem: amikor először hallottam a lemezt, jóformán levegőt sem kaptam, ahogy sorjáztak egymás után a jobbnál jobb témák. A szimpla, de roppant hatásos zongorabevezetőből kibontakozó, templomi kórussal felhizlalt Enchantment monumentális, gótikus riffje azonnal elvarázsolta a hallgatót. Előbbi, illetve a billentyűs kiállásokkal tarkított Hallowed Land és a heroikus, döngölős The Last Time kezdő hármasa után az ember mai fejjel is azt kérdezi, hogyan lehet ezt még fokozni, a bandának azonban sikerült, nem utolsósorban azért, mert az album dinamikai felépítése, számsorrendje is tökéletes. Miután a himnikus, mocskosul fogós The Last Time a plafonig korbácsolta a hangulatot, a Charles Manson beszédfoszlányaival színezett Forever Failure igazi hangulati mélypontba ránt, hogy aztán a nyíltan Trouble-ízű riffelést bemutató, gyors Once Solemn ismét felpofozzon, és ez a sajátos hangulati hullámzás, utaztatás az egész lemezen végigvonul. Ha valahonnan, hát innen aztán biztosan nem tudok kedvenc dalt mondani. A mézédes gitártémák dominálta Shadowkings, a megigéző harmóniákkal kábító Elusive Cure, a Shades Of God grandiózus kórusa vagy a vészterhes Hands Of Reason ultrasúlyos betonozása egyaránt tökéletes, egyszerűen nincs mibe belekötni. És akkor még nem is említettük az akusztikus bevezetőből kibontakozó Yearn For Change-et, a nekikeseredett I See Your Face-t vagy a letargikus Jaded zárást...

Már az Icon is jól szólt, a Draconian Times azonban ezen a téren is új szintet jelentett, a hangzásra talán a fenséges a legjobb jelző: tiszta és aprólékos, ám hatalmas terű és dinamikus is egyben. Talán a lábdobok lehettek volna hangosabbak egy árnyalatnyival, de ez sem zavaró hiányosság, inkább csak utólagos észrevétel. Nick Holmes ugyan sosem számított a hagyományos értelemben vett jó énekesek közé, itt azonban kitett magáért: hatalmasat dob a dalokon, ahogyan akár egy számon belül is finoman egyensúlyoz a rekedtebb és finomabb tónusok között. MacKintosh szólói is óriásiak: kifejezetten kevés hangot játszik, ebben a kevésben azonban minden a lehető legjobb helyen van, az összes futam dúdolható, azonnal megjegyezhető.

A zenekar a megjelenés előtt bő egy héttel az azévi Dynamo fesztivál egyik főbandájaként kezdte meg a turnézást. Ezzel párhuzamosan az európai Headbanger's Ball azonnal játszani kezdte a The Last Time színpompás klipjét, ami újabb rajongók tízezreivel ismertette meg őket. A metal magazinok gyakorlatilag egyöntetűen az év legjobb albumaként fogadták az anyagot (a magyar Metal Hammerben is extrém magas, 9,5 feletti átlaggal végzett a Hangpróbában, maga mögé utasítva a Fear Factory Demanufacture-jét), és néhány hónap leforgása alatt akkora sikert aratott a kontinentális Európában, hogy arról már a szigetország sajtóorgánumai sem feledkezhettek meg. Sok helyen ekkor már egyenesen az új Iron Maidenként emlegették őket. Habár a turné szervezése közben egy ideig szó volt magyar koncertről, önállóan végül sajnos nem jutottak el hozzánk a lemezzel, csak egy Hajógyári Szigeten megrendezett, a Bon Jovi köré szervezett speciális megakoncerten 1996. június 18-án. Rajtuk kívül a Helloween és az H-Blockx játszott még a körülbelül 17-18 ezer embert vonzó megmozduláson, de ez azért nem az ő közegük volt... Pláne, hogy a csapat élőben sajnos soha nem tudta azt az egyenletes szintet hozni, amit az albumokon, koncertbandaként sosem számítottak a csúcskategóriába.

Mire a Paradise Lost a következő év nyarán végre felléphetett a doningtoni Monsters Of Rock fesztiválon is, a lemez több mint 500 ezer példányban kelt el Európában – többet adtak el belőle, mint az addigi összes albumukból együttvéve. A világ legnagyobb zenei piacán, az Egyesült Államokban a lemeznek még megfelelő terjesztése sem volt, így ennek megfelelően az ottani eladások gyakorlatilag a nullával voltak egyenlőek (állítólag a '95-ös, Metallica által dominált és összeválogatott doningtoni fesztről is azért maradtak le, mert Lars Ulrichék nem ismerték őket). A csapatnak persze nem ment az agyára a siker. Holmes: „A Draconian Times sikere tényleg emberfeletti volt, de azért annyira nem, hogy nagyon elszálljunk magunktól. Még nem felejtettük el azt a rengeteg kínlódást, amit a kezdetek kezdetén ki kellett állnunk. Ugyanazok a kölykök vagyunk, mint akkor, és súlyos tévedés, ha valaki azt hiszi, hogy felvet minket a pénz. Való igaz, hogy elfogadhatóan megélünk a zenélésből, de ebben az is közrejátszik, hogy soha nem szórtuk el a kőkemény, verejtékes munkával megkeresett pénzünket olyan teljességgel értelmetlen dolgokra, mint például a kokain. Emlékszem, egyszer régen a menedzserünk még azért is jól lecseszte Aaront, mert túl sok pengetőt dobált ki a rajongóknak egy koncerten!"

A zenekar némi pihenőt követően lassan nekiállt a folytatásnak, ám már az előzetes nyilatkozatokból is sejteni lehetett, hogy ezúttal valami másra készülnek. Greg: „A Draconian Times csak azért lett olyan, amilyen, mert az Icon turnéi után rögtön bevonultunk a stúdióba, és nem volt időnk kísérletezni az újdonságokkal, ráadásul tudtuk, hogy egy Icon típusú anyagot is meg tudnánk csinálni még jobban. Ez végül sikerült is, de harmadszorra már nem akartunk egy hasonló megközelítésű albumot kiadni. Ha újból olyan lemezt készítettünk volna, mint az Icon meg a Draconian Times, abban nemcsak, hogy élvezetet nem találunk, de már nem is lett volna hiteles." A mai napig zajlik a vita arról, vajon megfelelő következő lépés volt-e az 1997 júliusában megjelentetett, a metalos vonaltól nagyrészt elkanyarodó, rockosabb irányultságú One Second lemez. Abból a szempontból mindenképpen, hogy a '95-ös albumnál jobbat azon a vonalon képtelenség lett volna készíteni, és óhatatlanul is csalódást okoztak volna vele. Így aztán inkább vettek egy nagy levegőt, és váltottak. A dalokba továbbra sem lehetett belekötni, a bevallva-bevallatlanul megcélzott még szélesebb kereskedelmi siker azonban nem jött be, és az említett hullámzó koncertteljesítménnyel együtt a váltás hosszabb távon aláásta a zenekar ázsióját. Mire a multikiadós Host 1999-ben megjelent, a Paradise Lost hallhatóan teljesen elveszítette a fonalat, és újabb évekbe telt, mire végre ismét sikerült megtalálniuk egykori önmagukat.

Az utolsó két album nálam abszolút nyerő, de egészen biztos, hogy a Draconian Times-hoz hasonló mesterművet soha többé nem fognak készíteni – nemcsak ők, más sem. Nem véletlen, hogy tavasszal maga a banda is rövid speciális emlékturnéval emlékezett meg erről az albumról, aminek ősszel DVD-n is kijön a mementója. Ha már azonban itt tartunk, muszáj megjegyeznem: a Sony-féle díszkiadás a dallistát tekintve komoly csalódást jelent, ugyanis nélkülözi a korabeli speciális verziókon, maxikon elpotyogtatott plusz számokat. Márpedig a Laid To Waste, a Master Of Misrule, az Another Desire, a Fear vagy a Sisters-féle Walk Away, illetve a The Smiths-féle How Soon Is Now? bizony szervesen hozzátartoznak ehhez a korszakhoz. Ez azonban már szócséplés, a lényeg annyi, hogy a Draconian Times simán ott van minden idők legjobb metal lemezei között. Holmes: „A Draconian Times a legjobb album volt a legjobb időben, és mindenképpen lezárt egy fejezetet a zenekar életében. Mindannyian tudtuk, mit akarunk vele elérni, teljesen együtt gondolkodtunk, ráadásul az Icon és a sikeres turnék miatt izzott körülöttünk a levegő. És ebben a kedvező környezetben maradéktalanul meg is valósítottuk az elképzeléseinket. A '90-es években, internet nélkül csak abból tudtad leszűrni, milyen lemezt készítettél, hogy figyelted a reakciókat a koncerteken. Miután elkezdtük játszani ezeket a nótákat, a közönség megőrült. Mi pedig tudtuk, hogy nem hibáztunk."

Valóban nem.