Bár a német Paradox utolsó nagylemeze 2012-ben jelent meg, közel sem teltek eseménytelenül számukra az elmúlt évek. A legkomolyabb történés nyilvánvalóan az volt, hogy a gitáros/énekes/főnök Carly Steinhauer komoly szívproblémákon esett át, minek következtében a legutóbbi, egyébként igen kiválóra sikeredett Tales Of The Weird nem is tudta befutni azokat a köröket, melyeket megérdemelt volna. Az a lemez véleményem szerint a csapat talán legjobbja volt, Charly betegsége miatt azonban szinte teljesen elsikkadt, lévén igazán megturnéztatni sem nyílt alkalmuk.
A zenekarvezető azonban szerencsére már jól van, tavaly nyáron pedig ki is jött a hetedik Paradox-album Pangea címmel, és persze ismét csak totál megújult tagsággal. A Tales-felállásból tehát Charlyn kívül senki sem vett részt a munkálatokban, és úgy látszik, a korong címe (a Pangea azon szuperkontinens neve, melyből a tektonikai mozgások következtében valamikor a mezozoikum végén a mai földrészek kialakultak) utalt is az elkövetkezendőkre: a cucc megjelenése után ugyanis az azt rögzítő teljes gárda repült Charly mellől, helyüket pedig az 1987-es Paradox-debüt muzsikusai vették át. A zenekar idén tehát ős-felállásban indul nosztalgia-turnéra. Pedig nem akárkik szerepeltek a Pangeán: Charly mellett a gitárokat az a Gus Drax pengette, aki jelenleg a Suicidal Angelsben aprít becsülettel, a bőgőért a Vicious Rumorsban is játszó Tilen Hudrap felelt, a dobos Kostas Milonas pedig az Outloudból lehet ismerős. És persze remekül is tették a dolgukat, ahogy az egyébként bármely Paradox-felállás valamennyi muzsikusáról is elmondható volt idáig. Túl nagy jelentősége mindemellett nincs annak, ki játszik épp a zenekarban, a főnök, az agy és a motor úgyis Charly, akinek köszönhetően a csapat teljesen jellegzetes hangzás- és dallamvilággal bír.
A muzsika pedig természetesen ismét az a döntően kifejezetten gyors, thrashes, mégis dallamos karakterű és fogós fajta, amit véleményem szerint a Tales Of The Weirden vittek tökélyre. A Pangea leheletnyi visszalépést jelent ahhoz a cucchoz képest, de a klasszikus értékeket így is maradéktalanul magán hordozza: a kettes Raptor, a szélvész, de a legjobb vokálokat felvonultató, hét perc feletti Manhunt vagy a pusztító Alien Godz például mind kiváló dalok. Érdekes módon viszont a Pangea egyik alkotóelemével nehezen tudtam megbarátkozni, ez pedig Charly hangja, ami az eddig megszokottakhoz képest most valahogy magasabbnak és sokkal erőtlenebbnek hat. A nyitó Apophisban vagy a leginkább dallamos Vale Of Tearsben például kifejezetten bántja a fülemet, és bár eddig sosem jutott eszembe ez a Paradoxnál, most minduntalan az az érzés motoszkál bennem a lemez hallgatása közben, hogy az énekteljesítmény sajnos egyértelműen rontja az összképet.
Persze így sem gázos a végeredmény, hiszen a Pangea zeneileg ugyanolyan erős, mint elődei, és az énekdallamok is rendben vannak, csak a hangszín változott, de sajnos rossz irányba. Ennek köszönhetően a Pangea nem fért be nálam 2016 legjobb anyagai közé, még így is messze több azonban, mint becsületes iparosmunka.
Hozzászólások