A Paradox egy német thrash csapat, akik idén már huszonhetedik életévüket tapossák. Ráadásul, ha azt vesszük, hogy a főnök, Charly Steinhauer már 1981-ben elkezdett zajongani Overkill néven, leszögezhető, hogy igen tiszteletet parancsoló múltra tekinthetnek vissza. A Tales Of The Weird címmel tavaly év végén megjelent új lemezük azonban mégis csak a hatodik a sorban, ami a folyamatos tagcserék mellett leginkább talán balszerencséjüknek köszönhető.
Ha figyelmesen olvastad a napokban a Shock! híreit, tudhatod, hogy a jó Charlyt karácsony után műtötték, de sajnos nem ez az első eset, hogy a Paradox az énekes/gitáros betegsége miatt kényszerül pihenőre. Bő egy évtizeddel ezelőtt az egyébként a Holzwarth-tesók (lásd még Sieges Even vagy Rhapsody) segítségével készített, igen erős Collision Course lemezzel roppant meggyőzően beindított visszatérésnek is az vetett véget, hogy Charlynál komoly bélrendszeri megbetegedést diagnosztizáltak. Ismét jókora szünet következett, majd 2008-ban, illetve rá egy évre is érkezett egy-egy Paradox-korong, amelyek bár komolyabb hullámokat nem kavartak, sikertelennek sem voltak éppen nevezhetők.
A hatodik lemezre természetesen ismét a teljes felállás lecserélődött Charly körül, mindez azonban cseppet sem hátráltatta abban, hogy egy ízig-vérig Paradox lemezt készítsen, értem ezt mind a minőségre, mind pedig a Tales Of The Weirden hallható muzsikára egyaránt. Végtelenül laza csuklóval eltolt, szélvészgyors, ám mégis roppant fogós és dallamos tehát ismét a zene, ahogy azt már rég megszokhattuk tőlük. Bár a csapattal kapcsolatosan gyakran elhangzó „német Metallica” megjelölés maximálisan megállja a helyét, a Paradoxnak markáns és egyből felismerhető stílusa van. Mindez pedig leginkább abban nyilvánul meg, hogy bármennyire tepernek is (halld például a Day Of Judgementben vagy a záró Downward Spiralban), a végeredmény mégis valahogy poweresen dallamos lesz – úgy, ahogy mondjuk a Flotsam & Jetsamnél is.
Bár Charly nem kifejezetten jó énekes – még a fekete albumos Hetfieldtől is fényévekre van –, mégis jófajta dallamokat képes rápakolni a csuklószaggató thrashelésekre, megadva ezzel azt a kapaszkodót, aminek köszönhetően már az első hallgatások során is könnyen eligazodhatunk az egyébként elég összetett dalokban. Tökéletes példa erre a lemezt nyitó címadó, amely kilenc perces hosszával a legterebélyesebb is egyben, de cseppet sem unalmas vagy fárasztó, sőt. Akusztikus bevezetőjétől kezdve fokozatosan építkezik a dal, a benne hallható, kissé Jeff Waters-ízű gitárszólót vagy a háttérben finoman megbúvó, ám remek dolgokat játszó basszusgitárt pedig külön is ki kell emelni. Méregerős tehát az indítás, de gyenge nótát később sem találni. A feszes thrash témák (Day Of Judgement, Brutalized) mellé poweresebb pillanatok (Fragile Alliance) vagy épp a kettőt mixelő darabok (Brainwashed) is befértek, de még egy rövidke akusztikus szösszenetre is futotta csapattól. A kimagasló technikai teljesítmény, illetve az emlékezetes dallamok jelenléte viszont minden dalban közös. A záró Rainbow feldolgozásért külön piros pont jár, ez ugyanis pont olyan, amilyennek egy átiratnak lennie kell: az eredetit tiszteletben tartó, de mégis friss cucc, amiben a nagy előd előtt tisztelgő zenekar saját egyénisége is megjelenik.
Hatodik lemezével tehát a Paradox ismét lépett egyet előre a saját maga által kijelölt úton. Remélhetőleg nyár végén visszatérhetnek a színpadra is, a Tales Of The Weird ugyanis megérdemli, hogy egy alapos turné keretében a világ minden táján bemutassák a rajongóknak.
Hozzászólások
Az énekesnek meg jobbulást!