Shock!

Anno a kettes lemezzel talált el a rózsaszín hatvankilences krém brigádja. Egyből elkapott a feeling, az az igazi, európai és amerikai HR/HM keverék, amit német bandától sosem hallottam még előttük. Némi énekesváltás és grunge kirándulás után nagy örömömre visszataláltak az igazi gyökereikhez, és a Thunderdome már a negyedik lemezük eme "második rock'n'roll korszakukban".

Elődje, az Endangered kissé elbizonytalanított, kicsit mintha visszavettek volna a monumentális refrénekből és az erős, de azonnal fülbe ragadó dalokból. Most, három évvel később megnyugtattak: a rövid intro után bika riffekkel és magával ragadó kórussal indít a címadó dal, majd folytatódik a dalok áramlása, egy pillanatra sem engedve a feszes rockból. David Readman megint csak bizonyít, széles hangterjedelmű, erős és kifejező hangja beleül az ember fülébe, és hol simogat, hol harap. A riffekről és a jellegzetes gitárhangzásról mérföldekről megismerni Alfred Kofflert - reméljük, kézproblémáinak, melyről sokfelé hallani, nem lesz maradandó nyoma, jellegzetes riffelése és stílusa erre a lemezre is markánsan rányomja a bélyegét. Sok gitárhős neve szállingózik folyamatosan az éterben, érthetetlen számomra, hogy Alfie neve miért nincs közöttük!

Persze a zakatoló erőgépek mellett van pár különlegesség is: a Carnaby Road elegánsan angolos középtempó, refrénjében nem kevés hetvenes évek feeling van, közben az egész csillogóan modern. Ez a varázslat, kérem szépen... A Here I Am még egy picit a Skid Row fénykorát is visszaidézi, hangulatos stadion-nóta. Aztán van itt ballada is, nyálmentesen, úgy, ahogy annak szólnia kell, érzelmesen de nem érzelgősen. A Shelter szinte visszavisz a One Size Fits All idejére, csak épp nem Andi Deris énekel már, egyébként a hatás ugyanaz - és ez jó... Egy igazi party-feldolgozás is felfért a korongra: a My Sharona ugyan jócskán elüt a többi daltól, de mégsem lóg ki közülük, beleraktak egy jó adag dögöt és vidámságot. Az As Deep As I Am kicsit a hármas lemez, a Games People Play vonalára emlékeztet, lassú málha dallamos énekkel, a banda "mélyebb" dalai közé tartozik ez a darab. Dennis Ward "saját készítésű" felvételére sem lehet panasz, minden arányosan, szépen szól, a súly részek kellően fejletépőek, a visszafogottabbak simogatóak.

Úgy tűnik, jót tett a zenekarnak a többnemzetiségűsödés: angol énekes + amerikai bőgős-hangmérnök + német riffmester + görög dobos = TELITALÁLAT.