Elvileg mostanában jön ki az angol prog-rock csoda új lemeze, így most vagy soha, de írnom kell a 2002-es előző lemezről. Főleg, hogy majd két éve próbáltam beszerezni, és múlt héten végre sikerült hozzájutnom a limitált dupla verzióhoz. Örök hálám érte a CD Pincének!
Mit is lehet írni egy lemezről, ami szerény véleményem szerint tökéletes? Megindokolni, hogy azért, mert pont az emészthetőség és az agyasság határmezsgyéjén mozog, maradandó dallamokat és horzsoló durvaságot (zeneileg és mondanivalót tekintve is) egyaránt hordozva, de csordultig van dalról dalra kiterebélyesedő zeneiséggel? Vagy talán mert Steve Wilsonékban minden ős-progresszív finomkodás ellenére megvan az a fiatalos lendület és kísérletező kedv, amit pl. az Anathema utóbbi két kiadványán nem igazán véltem felfedezni? A legegyszerűbb talán azzal magyarázni, hogy ez a zene mindenkori hangulatomtól, napszaktól és helytől függetlenül magával tud ragadni.
A kékes árnyalatú, kifordult szemű borítókép már jelzi, hogy nem lesz egyszerű utazás a majd 70 perces korong (nem számítva a bónusz disc-et, ami 2 kiadatlan dal mellett a sötét hangulatú videós Strip the Soul editált változatát rejti). A Porcupine Tree aránylag bekeményített erre a lemezre, a sok helyütt akusztikus gitáros, melankolikus dalok szinte mindegyikében megbújik pár elementáris, szikár riff, melyekben hangulatilag egyszerre van jelen a 21. évszázad mechanikus jellege és a 70-es évek borulása. Régi műveik közül a Dislocated Day c. dal volt ilyen, egyszerre húzós, de ellenállhatatlanul dallamos téma, mint a lemezt nyitó Blackest Eyes.
Az említett modern szemléletre jó példa a dobsamplerrel indító, andalító refrénű Gravity Eyelids is, ahol a dal végén vaskos szintiszőnyegre jön a mázsás riff, Devin bácsi sem csinálná másképp, ám itt a gitár sokkal "analógabb", élőbb. Aztán persze Wilson éteri énektémája újra feloldja a nótát. A srác az Opethes Mikael nagy példaképe, pár lemez óta már a csapat társproducere és cimborája is. És ez igencsak kihallható a svédek akusztikus lemezén, a Damnationön, de ugyanígy a Porcupine Tree világa is profitált az együttműködésből, persze hörgést azért senki se várjon (bár ki tudja, mit hoz a jövő). Itt tiszta, dallamos énektémák jönnek szembe és találnak telibe. A Trains c. dal "60-ton angel falls to the earth" sora ilyen. Alattomosan közelít, andalít, aztán hirtelen már a hallójáratodban köröz és rágja magát bele a kisagyadba.
A sokszor felemlegetett Pink Floyd párhuzamot persze itt sem lehet letagadni, de ugyanígy jelen van a szintén arról a tőről fakadó késői Anathema dalok hangulata is, pl. a lassú-szomorkás Lips of Ashesben. Annyiból mindenképp megvédhető a dolog, hogy míg a poszt-Waters Floyd éra igazán csak két sorlemezből áll és Gilmourék talán már sosem adnak ki semmit, addig Steve Wilson évente legalább egy korongot "kipottyant" (lásd pl. Blackfield projekt), és bár mindegyik lemezt belebegi produktív géniusza, mindig tud újat mutatni, szinte kifogyhatatlan a meglepő apróságok, felemelő dallamok és fura zenei megoldások terén. Azaz progresszív, a szó nemes értelmében.
Mesterien kettős anyag ez: a súlyos riffel, de mézédes refrénnel bíró nyitódal versszaktémája a kedves dallam ellenére nyomasztó, mert halkan, de betegesen ott suttogja a szöveget egy másik hang, fejhallgatóval szinte skizofrén élmény... Szövegileg az egész albumot áthatja az elmúlás érzése, néha burkolt, néha direkt célzásokkal egy hírhedt amcsi szociopata tömeggyilkosra. A The Creator Had A Mastertape pedig egy pulzáló bőgőtémára érkező torzított szövegmondásból válik őserejű ipari zúzássá, szinte hihetetlen, hogy ilyenre is képesek. Ez a banda üde oázisként zöldell napjaink zeneipari termékdömpingjének sivárságában, amit meg is énekelnek a furfangos dallamvilágú Sound of Muzakben.
Mellesleg a Porcupine Tree épp az Anathema társaságában járja be Európát, nagy kiflit rajzolva kis hazánk köré. Ha valaki szervezkedik, szóljon, mert mennék! Addig pedig napi egyszer belekattanok az In Absentia "éjfekete szemeibe" és "hamuajkába".
