Shock!

Már az első számnál tudtam, hogy Les Claypoolék számára gyanússá váltak a Brown album után egyre növekvő számban a fejük felett köröző, nem igazán bizalomgerjesztő madarak. Rá kellett eszmélniük, hogy ha nem mutatják továbbra sem az életnek semmi jelét, akkor hamarosan sok kopasznyakú szárnyas fog a csontjaikon marakodni.

Úgy tűnik, sikerült megmozdulni. Ebben az anyagban van élet. Ismét érzem áradni a zenéből a játékosságot és a különös fanyar humort, ami annyira jellemezte a korai Primus alkotásokat. Többször is azon kaptam magam, hogy önfeledten bólogatok. A rövid - eltéveszthetetlenül primusos - intro után rögtön három olyan nóta sorakozik, amitől folyamatos és erőteljes lengésbe kezdett a fejem. Laza, lendületes és őrült dalok ezek, melyeket hallgatva teljesen elkapott a lelkesedés. Mintha meg is felejtkeztem volna arról, hogy mennyire nem tudtam elképzelni az előző lemez után, hogy Herb nélkül is tudnak még olyan Primus dalt írni, amitől szétárad bennem a gyönyörűség. Na, a Laquer Head c. szám hallatán kiült az arcomra a vigyor. Eszméletlenül húzós és emellett játékosan könnyed ez a dal, hogy amíg hallgattam, szinte láttam csalódottan szétrebbenni a dögevőket.

Azt mondjuk be kell vallanom, hogy Brain klasszikus-rock ízű dobolása valószínűleg soha nem fog olyan élvezetet jelenteni számomra, mint az előd jazzbe hajló játéka, de itt sokkal izgalmasabb, ötletesebb témákat játszik Brain, mint a Brown albumon. Felszabadultabb lett a zene, annak ellenére, hogy még most is rockosabb, kötöttebb, mint pl. a Pork Soda. A bőgős ISTEN, Les Claypool játéka ismét olyan elmeroggyant és zseniális, amit csakis tőle hallhatunk. Ami szintén kellemesen meglepett az az, hogy a gitár szerepe jelentősen megnőtt a zenében, több a szinte metalos, húzós gitártéma. Nagyon tetszett még a The Final Voyage... című dal minden megkötéstől mentes felszabadultsága - amit akár elmebaj névvel is illethetnénk. Ez a dal nem tartozik az igazán könnyen befogadhatóak közé, de nekem úgy tűnik, hogy többszöri meghallgatás után közel engedi magához a hallgatót. Igazi Primus szám ez. Az emberfia vagy szereti teljes szívéből, vagy a világból ki lehet vele kergetni. Szerintem ezzel a lemezzel ismét olyan anyagot kaptunk ezektől a zenészektől - habár nekem nem okozott nagy örömet -, hogy több helyen is más csapatok jutottak eszembe a zenéről. A Les által a Pink Floyd iránti tiszteletadásként jellemzett Eclectic Electric szándékolt plagizálása nem is zavar, de más ízeket is felfedezni véltem. Leginkább vörös csípős chiliét.

Engem nagy bizalommal tölt el ez a lemez, de azt hiszem, ha teljesen a saját lábára áll a Primus, csak akkor kotródnak el végleg a tisztes távolból ugyan, de azért még figyelő keselyűk.