Shock!

Talán említésre került már e magazin hasábjain, hogy Lengyelország az utóbbi időben milyen döbbenetes mód belehúzott metal téren. Egymás után, szinte hónapról hónapra érkeznek az új formációk korongjai, és bizony nem egy esetben igen figyelemre méltó a végeredmény. Ez a helyzet a gdanski Proghma-C elnevezésű zenekarral is, debütáló lemezük ugyanis könnyen a tavalyi év legnagyobb meglepetése lehetett volna számomra, ha nem most találkozom vele először.

A négy muzsikus már a névválasztásnál tündökölt, a zenekari elnevezés ugyanis tökéletesen tükrözi azt a progresszív (értsd előremutató) és a földtől elrugaszkodott, ám mégis rideg, gépies zenét, amely a korongon hallható. És szinte csodával határos módon még a sajtóanyag se hemzseg az ilyenkor szokásos tündérmeséktől, a Tool és a prog metal keveréke a post rockkal definiálás igen korrekt, egy név azonban még hiányzik ahhoz, hogy a lehető legprecízebben írhassuk körül a lengyelek muzsikáját, ez pedig a Meshuggah. Hogy mindez bizarrul hangzik? Elsőre az is, ám egyúttal izgalmas is, mivel ezidáig tudtommal még senki se próbálta meg összemosni a Tool-féle lebegős/pszichedelikus dallamokat, elszállásokat a svéd matekosok agyas ritmizálásaival, megtoldva post/noise rockos borultságokkal. S ami a leginkább döbbenetes, hogy az egész, úgy ahogy van, tökéletesen működik is.

A majd' egy órás album csak úgy duzzad az újító törekvéstől, hogy valami egészen formabontót teremtsen az önmagukban is igen sajátságos irányzatok egybeolvasztásából. Így a nyitó Kana egy Meshuggahba oltott Neurosis témával indít, majd parádésan vált át egy lebegtetős gitártémával alátámasztott toolos énektémába. Aztán jön egy kis progosabb rész, ami meg egy kicsit Fredrik Thordendal szólóanyagát juttatja eszembe, és a végére még némi space rockos elszállás is belefér. És ez még csak az első dal volt a nyolcból! Az FO szaggatott riffelésére a vokalista Piotr „Bob" Gibner szaval rá, majd egy kiállást követően megint felbukkan az a lebegős gitárjáték, amely Lukasz „Kuman" Kumanski dobos és Michal „Vaski" Górecki basszer csavaros összjátékával szinte disszonánsnak hat, én mégis azon kapom magam minden egyes alkalommal, hogy ez bizony felettébb tetszik. Nyomasztó hangulattal operál a Spiralling To Another, mintha a Tool tagsága játszana legsötétebb óráiban, persze ide is jut egy masszív dózisú post rock pusztítás meg prog metalos matekozás. És így tovább, egészen az albumot záró Björk tételig, ami az Army Of Me és a polákok itt sem vallanak kudarcot.

Mint ahogy az már a leírtakból kiderült, a zenészek képességeit csak dicsérni lehet, bár az egyébként biztos kézzel játszó Pawel „Smaga" Smakulski játéka lehetne egy hangyányit egyedibb, a Thordendal/Hagström páros hatást csökkentendő. Hasonló a helyzet az énekes Piotr Gibnerrel is, aki rendkívül ötletesen, színesen igyekszik kihasználni énekesi adottságait, ám ugyanakkor megtévesztésig képes hozni Maynard James Keenant, ami már-már zavarba ejtő. Mindezek ellenére a fejlődést maguk elé legfőbb célként kitűző lengyeleknek már most egy olyan alkotással sikerült előrukkolniuk, amiben több az ötlet, mint sok más, évtizedek óta lemezeket gyártó együttes egész életművében.