Shock!

Megérkezett hát az elmúlt év talán legizgalmasabb(nak kikiáltott) szupergroupja, a Rage Against The Cypress Enemy debütáló lemeze, és ezzel teljessé is vált az idei rap-metal érettségi találkozó résztvevőinek listája, hiszen a Body Count és a Powerflo már korábban bejelentkeztek. Hogy rögtön a lényeggel kezdjem: a Prophets Of Rage kettejük közé helyezhető: a Powerflo számomra kissé langymeleg bemutatkozásánál jóval érdekesebbek, viszont a remek Bloodlusthoz képest meg a fasorban sincsenek. A zseniális RATM-lemezekhez képest meg aztán pláne nem. És valahol pont ezért nem tud jobban tetszeni ez az egész móka, mert olyan az egész, mintha egy nagyszerű dolog egészen jól sikerült fénymásolata lenne. De akkor is csak másolat.

A Tom Morello / Tim Commerford / Brad Wilk trojkáról már sokszor leírtuk, hogy generációjuk legjobb zenészei közt a helyük, így sokat nem is hegyezném itt tovább a zabot. Ezek hárman szart még sosem adtak ki a kezükből, most sem tesznek így, sőt, amit például az egykoron Timmy C néven futó basszer és a közelmúltban a Black Sabbathot is megerősítő dobos művelnek végig, az túlzás nélkül fenomenális. Ezeket a sokszor funkos hatásokat mutató, mégis egyszerre dühödten energikus és szinte játékosan pattogó ritmusokat ennél jobban egyszerűen nem lehet hozni. Morello ugyan ezúttal egy fokkal tán szürkébb, mint szokott lenni, ezt viszont szépen ellensúlyozza B-Real és Chuck D kettősének egymást felerősítő-kiegészítő szövegelése. Viszont a rohammunka azért érezteti hatását: míg a tavalyi The Party's Over két saját dala és a feldolgozások előtt fenntartások nélkül kapituláltam, most sajna nem sikerült csupa emékezetes darabot összehozni.

A leginkább – eléggé magától értetődően – azok a dühödt támadások tetszenek, amelyekből a legjobban dől kifelé a súly és az energia, az olyanok, mint az először klipesített Unfuck The World, a YouTube-on korhatárossá tett, Donald Trump-gyalázó Hail To The Chief (sokáig éljenek a műbalhék!) vagy a záró Smashit. De a kicsit a Bulls On Parade riffjére hajazóan kezdődő Strength In Numbers is bejön, csak ebben a verzék alatti gitártémán mindig röhögnöm kell, mert egészen úgy hangzik, mintha egy kotlóstyúk kárálna. Az inkább rappelésben erős darabok közül a nyitó Radical Eyes és a Fired A Shot nem rossz-nem rossz ugyan, ám ezeknél azért csak jobb a három viszonylag könnyedebb darab: a könnyű drogok mellett kiálló Legalize Me, a komoly mondanivaló ellenére is azonnal ható Living On The 110 és az igazi koncertfavoritnak ígérkező Hands Up. A többi viszont resztli, mehet a levesbe.

Az ilyen típusú, erősen politikus bandák esetében megkerülhetetlen, hogy az ember a szövegekről is nyekegjen valamit, még ha ez eléggé ingoványos talaj is. A ProfitsProphets Of Rage elkötelezetten baloldalinak vallja magát, még talán szélsőbalosnak is, és ennek aztán minden lehetséges fórumon jól hangot is adnak, de hát anno a RATM is állandóan azzal nyervákolta tele a sajtót, hogy ők akkora kommunisták ám, hogy olyat még a jó Ernesto Guevara doktor, de talán még Thürmer Gyula sem látott. Tőlem a kommunizmusnál távolabb egyetlen politikai ideológia sem áll, ez azonban soha nem akadályozott meg a Rage iránti rajongásomban, úgyhogy ezúttal is egy nagyot csulázok rá, hogy Mr. Morello és barátai éppen mit gondolnak a politikai aktivizmusról, az elnyomó, fasiszta amerikai kormányzatról, vagy éppen a világ állásáról. Üzenetüket fenntartások nélkül elfogadni éppen akkora baromság, mint halálosan feldühödni miatta.

Pláne úgy, hogy éppen az igazi kétségbeesett, őserejű és kielégíthetetlen harag az, ami annyira hiányzik innen. Az az összetevő, amit egykoron Zack de la Rochának hívtak. Akinek (egykori) nagyságát jelzi, hogy itt bizony ketten sem tudják maradéktalanul pótolni. És még egy dolog: amíg a Rage Against The Machine lemezeit mind a mai napig bármikor szívesen hallgatom, a Prophets Of Rage-et így, kábé a hetedik hallgatás környékén istentelenül elkezdtem unni.