Shock!

Az idei év egyik pozitív fejleménye mindenképpen a Prophets Of Rage összeállása, amit ugyan részben másként hívnak, de a lényeget mindnyájan értjük: ez itt gyakorlatilag a Rage Against The Machine, de mivel Zack De La Rochát a többiek az istennek sem tudják rávenni az érdemi munkára, ezért a lehető legjobb megoldást választották. Most komolyan, kivel lehetne autentikusabb a fronton a rap metal forradalmi gárdája, mint két önmagában is ikonikus hip-hop hőssel? B-Real neve már eleve felmerült náluk potenciális frontemberként Zack első dobbantása idején, a 2000-es évek elején, a Public Enemy egyik arca, Chuck D meg ha lehet, még a Cypress Hill MC-jénél is nagyobb legenda a rapszíntéren. Egy ilyen kollaborációval egyszerűen nem lehet lyukra futni.

Ha valaha is szeretted a Rage Against The Machine összekeverhetetlen, zsíros-groove-os megszólalását, Tom Morello zseniális gitárhangzását és gyilkos riffjeit, illetve Tim Commerford és Brad Wilk gyönyörű összjátékát a ritmusszekcióban, tulajdonképpen helyből nem tévedhetsz ezzel az EP-vel. A Prophets Of Rage első körben két saját dalt rakott össze, és sem a pörgős névadó nóta, sem a kimértebb, málházósabb The Party's Over hallatán nem tudok mást mondani, mint annyit: ide ebből azonnal egy teljes albumnyit! És ugyan Chuck nemrég azt nyilatkozta, nem terveznek teljes nagylemezt, őszintén remélem, hogy revideálják a dolgot, mert mindkét nóta állati jól sikerült. Különösebben ragozni sincs mit rajtuk: pont olyanok, mint a Rage volt a fénykorban, csak itt most két, egymást jól kiegészítő hang – egy izgágább, szemtelenebb és egy mélyebb, fajsúlyosabb – darálja a politizálós rizsákat az alapokra egy helyett. Ráadásul ahogy mondtam, tényleg mindkettő nagyon jó, és csodálatosan is szólnak.

A két új szerzemény mellett a banda három koncertfelvételt pakolt még fel az EP-re. A '90-es évek egyik leghatalmasabb himnusza, a továbbra is minden formájában ellenállhatatlan Killing In The Name nyilván adja magát, és nagyot üt ebben a konstellációban is. De gyalul a Public Enemytől átdolgozott Shut 'Em Down is, óriási, ahogy a három nagymester lefordítja élő hangszerekre a tradicionális hip-hop-témát. A végére pedig a Beastie Boys No Sleep Til Brooklynjának feldolgozását csapták, az idei republikánus elnökjelölő konvenció helyszínéhez igazodva No Sleep Til Cleveland címmel. Ezt az eredetileg Kerry King szólójával ellátott dalt is nehéz lett volna elrontani, nem is tették. Morello azért persze nem is olyan kicsit átalakította és felokosította azt a bizonyos szólót...

Tulajdonképpen egyetlen dologtól tartok a Prophets Of Rage kapcsán, ami egyébként szervesen következik a clevelandi vonalból: baromira illúzióromboló lenne, ha ez az egész kollaboráció csak valami hirtelen támadt antitrumpista hevületből fakadt volna, és – már persze ha Clintonné nyer – az elnökválasztás után jobb létre szenderülne (de a jelek szerint szerencsére nem így lesz). Ebben a bandában bőven van potenciál, és baromi jó lenne megnézni őket élőben is.