Shock!

Kerry Livgren, a Kansas gitáros-vokalista legendája 2004-ben szabadította ránk először a Proto-Kaw nevet: a Before Became After lemezen olyan szerzemények szerepeltek, melynek javarésze még a Kansas előtti időkben született. A mostani album azonban az első olyan, amelyen jelenkori szerzemények kaptak helyet.

Az előző lemezes csapatból azóta "szélnek eredt" Brad Stoltz dobos, a helyén most Mike Patrum tolja a hetvenes éveket idéző mammut-ütemeket. Szintén a csapat része lett a Livgren-família másik tagja, Jake is, aki a koncerteken már állandó vendégként szerepelt, most pedig az album jolly jokerévé vált, gitározik, billentyűzik és énekel is.

A dalok ugyan mostanság születtek, mégsem kell iszonyatos változásokra számítani: a hetvenes évek space és szimfonikus rockja az uralkodó továbbra is, fajsúlyos, hosszan kifejtett dalok formájában. A lendület viszont tényleg sok helyen friss, nem nosztalgiázó apókák porolgatják az öreg hangszereket. A King Crimson, a Gentle Giant, a Kansas és a Jethro Tull hangulata folyamatosan jelen van, utóbbié főleg, az előző lemeznél is gyakrabban használt fuvola miatt - az instrumentum helyenként angol folkdalokat is az eszünkbe juttathat.

A nyitó Nevermore tipikus space rock alapvetés kilenc percben, nagyívű és magával ragadó. Ehhez képest visszább fogja a rohanást a kettes Relics Of The Tempest, amely jazz-rockos lüktetésből szép lassan épül szimfonikus rockká, hogy aztán néhol altató finomságúra halkuljon, aztán újra felerősödjön. A When The Rains Come úgy indul, mint amikor az öreg motoros banda tagjai porolják le a Harley-ket, és bár viccesen néznek ki a gépsárkányon, a sebesség és a hangerő bizony ugyanolyan lehengerlő. Aztán kapunk is a nyakunkba tört ritmusú jazz-rock menetelést (hallgasd csak meg a dalt, rájössz, hogy lehet tört ritmusban menetelni), ahol még a szaxofon is mintha betonból lenne.

Aztán van itt Pink Floydos, visszafogott elmélkedés (On The Eve Of The Great Decline), és a Kansasra hajazó dino-rock (Physic), pszicho-jazzrock (Osvaldo's Groceries), sőt még egy kis gyorsulós virtuózkodás is belefért az Old Number 63 közepére. Jake Livgren szólóénekesi szerepet is kap a Melicus Gladiatorban, amitől még frissebb és súlyosabb lesz a dal, olyan modernebb prog bandákkal rokonítva a hangulatot, mint mondjuk az Arena.

Egyszerre öreg és friss ez az anyag, több mint egy órányi profin megszervezett időutazás, amelyben a tárlatvezetők megmutatnak mindent, amiért a hetvenes években a rockzenét szeretni lehetett. Kíváncsi vagyok, lesz-e valaki, aki eme lemez hatására kattan rá a hetvenesek dinóira - mindenesetre ennél az albumnál nincs jobb ajtó a múltba.