Shock!

A negyedik albumához érkezett svájci banda abszolút nem olyasmi zenét játszik, mint amit nemzetiségük alapján várna tőlük az ember. Mostanában arrafelé ugye leginkább a jóféle, régivágású hard rock muzsika pörög (Gotthard, Shakra, illetve az újra a régi fényében tündöklő Krokus), és bár maga a stílusmegjelölés többé-kevésbé rájuk is áll, azonban ez inkább az a fajta súlyos, karcos, grunge beütésű, mégis metalközeli hard rock muzsika, amit a tengerentúlon művelnek olyan csapatok, mint az Alter Bridge, a Creed vagy a Godsmack. A Pure Inc. ezt az iskolát képviseli, méghozzá olyan hitelességgel, hogy ha nem tudnám az igazságot, fél nóta után simán amerikai zenekarnak gondolnám őket.

Első három albumukon ezeken az alapokon állva alkottak kellemesen hallgatható dalokat, és ugyan a recept alapvetően nem változott, azért ezúttal mégis sikerült egy kicsit megreformálniuk saját magukat. Egyfelől a korong egy olyan súlyos, ráspolyosan száraz, karcos hangzást kapott, ami elsőre szinte inkább riasztólag hat. A Far Beyond Driven vagy a Metallica Justice lemeze bírt ilyen horzsoló sounddal, és ezt bizony szoknom kellett egy darabig. Másfelől az album általános zenei csapásiránya is vett egy szigorúbb, ütősebb fordulatot, pár dalban a Pantera, vagy éppen a Subhuman Race-korszak Skid Rowjának neve is felrémlik a CD-t hallgatva. Másutt ugyanakkor maradt a régi, jól bevált irány a maga poszt-grunge/modern hard rock fundamentumon álló, kimérten hömpölygő, dallamosabb és érzelemgazdagabb megközelítésével. Őszintén szólva jobbára nekem ezek a momentumok jönnek be inkább, mint ahogyan az például a torzítatlan, dallamos részeket besúlyosodó témákkal keverő Fading To Greyben, vagy a zeppelines lüktetésű alapokon Alter Bridge-et idéző monumentalitással operáló Beyond The Universe-ben hallható. De nagyon jó a balladisztikus hangvételű My Riverbed vagy a vidámabb, húzós tempójú, már-már táncolós To The Rhythm is, akárcsak az üdítő színfoltot jelentő, funkos/Extreme-es Sexxels, amit még egy feelinges szaxiszóló is színesít.

Nagy kedvenc lehetne még a pumpáló basszusfutamokra különféle ki-be úszkáló gitárhangokkal építkező, némiképp Audioslave-ízű Diary Of A Suicidal Man is, azonban ennek a végét sikerült alaposan elrontania az amúgy kiváló torokkal rendelkező Gianni Pontillo énekesnek azokkal a Phil Anselmo legelborultabb megnyilvánulásait idéző üvöltözésekkel. Az amúgy nagyjából a Chris Cornell – Myles Kennedy – Johnny Solinger tengely által behatárolható karcos, de dallam- és érzelemgazdag stílusban igen kiválóan teljesítő srácnak – illetve magának a zenekarnak – egyszerűen nem áll jól ez a több helyütt is megjelenő, mesterkélt keménykedés. A legdurvább elhajlást e téren az utolsó dal (Beyond The Universe) végére, két percnyi csendet követően felpakolt rejtett bónusztrack jelenti, ami lényegében már szinte egy az egyben Pantera stílusgyakorlatnak felel meg, csak éppen a színvonal van jócskán alatta a néhai legendás banda által igen magasra tett mércének. Remélem, nem ez a vonal lesz az irányadó a következő Pure Inc. korong világát illetően...

Az ízléses (bár igencsak a tavalyi Alter Bridge CD frontjára hajazó) borítóba csomagolt albumon azért szerencsére többségben vannak a pozitívumok a negatívumokhoz képest, de legközelebb mindenképpen jobban örülnék egy mind hangzásban, mind zenében kiegyensúlyozottabb anyagnak.