Alapból is csak nagyon mérsékelt érdeklődést váltott ki belőlem az új Quiet Riot-lemez híre, amikor pedig a felvezető kampány közepette kiderült, hogy a csapat a finisben énekest cserél, és újraveszi az egész anyagot, már tényleg nehezen tudtam komolyan venni a dolgot. Papírforma szerint komplett öngyilkosság ilyesmit megjátszani ennyire a procedúra végén, amikor már egy dalt is bemutattak a megjelenés előtt álló albumról. De végső soron úgy is tekinthetjük: a szerelvényt kormányzó Frankie Banalinak nincs sok vesztenivalója. Ez a zenekar így is, úgy is kaszinókban meg bárokban fog haknizni a tengerentúlon a '83-as slágerekkel, amíg csak léteznek, szóval ebbe akár az értelmetlennek tűnő variálás is belefér egy új lemez esetében, ami amúgy sem nagyon izgat senkit...
Noha a Road Rage első, Seann Nicols énekessel felvett változatáról csak azt az egyetlen dalt hallottam, amit a frontember kirúgása után azonnal el is távolítottak mindenhonnan, okkal feltételezhető: az American Idolból ismert James Durbin érkezése és az újrahúzás jót tett a lemeznek. Az a bizonyos Nicols-féle szám – ami ide végül fel sem került – nemcsak színvonalában, de hangzásában is igen erős kívánnivalókat hagyott maga után, az album végső változatát azonban jól el lehet hallgatni.
Persze az ember véleménye attól függően is változhat az anyagról, mit vár a csapattól. Én például könnyen rámondom, hogy okés a cucc, mivel sosem számított a kedvenceim közé a csapat, tehát különösebb elvárásokat sem tápláltam velük szemben. Akármennyire is vonzódom a '80-as évek Sunset Strip-rockjához, amelynek ugye a Quiet Riot a Mötley Crüe-höz, a Ratthez, a Dokkenhez fogható jelentőségű alapbandája volt, sosem tudtam őket annyira megkedvelni, mint az említetteket (még úgy sem, hogy a Metal Health lemezt előbb-utóbb már csak jelentősége okán is muszáj lesz betenni a Klasszikushockba). Mindent elárul róluk, hogy szerintem még a válogatásaikon is akadnak töltelékek, szóval a jó dalok mellett voltak szép számmal közepes megnyilvánulásaik is. Az meg ugye eleve még a rajongótáborban is vita tárgyát képezi, hogy egyáltalán mennyire tekinthető ez a mostani formáció tényleges Quiet Riotnak, benne mindössze két régi figurával, az egyetlen őstag Banalival, illetve a szintén veterán, de a kezdeti sikerkorszakról már épp lecsúszott Chuck Wright basszerrel. Mindegy, ennél cifrábbakat is láttunk már... Főleg, hogy a 2007-ben elhunyt Kevin DuBrow énekest az orvostudomány mai állása szerint nem lehet visszahozni a sírból, Carlos Cavazo gitáros meg hosszú évek óta jól elüzemel a hajdani vetélytárs Rattben.
Nos, ha mindezt összeadjuk/leszámítjuk, az album simán hallgatható. Semmiképpen sem kiemelkedő, de ennél sokkal rosszabb visszatéréseknek is lehettünk már fültanúi hasonló ívású bandáktól. Arról nyilván lehet vitázni, mennyire Quiet Riot-ízű a cucc – szerintem kábé annyira, mint amennyire ilyen leosztással az lehet. És ebbe most kéretik beleérteni nemcsak a DuBrow-éra szimpla rágógumi-rockját, hanem a Paul Shortino által fémjelzett érettebb, későbbi korszakot is, ugyanis utóbbi is bőven felrémlik a nyersebb, bluesosabb témák hallatán. Nem mondanám meg minden egyes dalról azonnal, mit hallgatok, de összességében simán elfogadhatók ezek is Quiet Riotként. És ami a lényeg, a háttérzeneként jó, de nem túl érdekfeszítő, szögegyenes rock'n'rollok mellett a csapatnak sikerült pár tényleg kiugró nótát is írnia a lemezre. Az izgalmas dallamvilágú Freak Flag például akármilyen hajmetal-albumon szemet szúrna szép ívével, okosan kibontott refrénjével, szerintem egyértelműen ez a lemez legerősebb momentuma. De majdnem ennyire pofás a hullámzó tempókkal ellátott Wasted, a Zeppelin, illetve a Shortino-érás Quiet Riot mellett sziréna-énektémáiban a korai Slaughtert is megidéző, megamelodikusan szenvedélyes Still Wild, az epikus Renegades és a melankolikus, viszont nagyon kellemes dallamokkal felvértezett The Road is. A többi dallal sincsenek nagy gondok, de hosszabb távon azért átlagosabbak.
Ami a legkényesebb pontot illeti, Durbinre biztosan nem lehet panasz, magas fekvésű, kicsit nyávogós hangja végig szépen érvényesül a dalokban – Banali szerencsére nem akarta kierőltetni belőle a DuBrow-klónt. Alex Grossi is elereszt pár kiválóan elcsípett szólót a dalokban, a hangzás meg biztosan lehetne kevésbé tufa és bárdolatlan, szóval jobb, dúsabb, gazdagabb. De legalább nem az a szokásos dobgépes műanyag-sound, ami a Frontiersnél olyannyira jellemző az utóbbi években... Összességében egy hetes szerintem teljesen reális pontszám a lemezre: ha szereted az ilyesmit, hallgasd meg, a fenti számok nálam abszolút betaláltak, és a maradék sem rossz. Az előzmények alapján sokkal kellemetlenebb végeredményre számítottam.
