Ugyan nem ma kezdte a hazudozást a szegedi Real Lies zenekar, ám sok víz lefolyt a Tiszán azóta, hogy utoljára felbukkantak. Ez pedig a Tenorman elnevezésű EP volt még 2009-ből, és azóta akkora csönd honolt a tájékon, hogy – őszintén megvallva – egy kicsit már én is elfelejtettem, hogy milyen zenét is rejtettek az olyan számcímek, mint a Kamionpuszi és a Mechanikus keringő. Elő is kapartam hát a hivatkozott minialbumot, hogy aztán különösebb meglepődés nélkül nyugtázzam: a fél évtized bizony nem múlt el nyom nélkül, mivel a 9 igencsak más lett. Az alapok ugyanazok – furcsa tántorgás a grunge, a stoner zenék és a progresszívebb muzsikák határmezsgyéjén –, azonban atommódra felerősödött az elszállós, kissé (sőt, már nem is olyan kissé) alteros felhang, olyannyira, hogy helyenként még az ambient címke használata is indokolt lehet. A magyar nyelv játékossága, ezerszínű ritmizálási lehetősége pedig jócskán megnövelik ezt a hatást. Van, akinek emiatt az információ miatt egy életre elkerül az útjából a Real Lies, nálam viszont ez nem különösebb probléma, ha a minőség kellően magas. És itt bizony az.
Hogy kinek ajánlható igazán nyugodt szívvel a Csongrád megyei négyes muzsikája? Ha szeretted a korai Isten Háta Mögöttet, és hiányzik az a laza elborultság, vagy ha bírtad a Nyers (ők is szegediek voltak, ugyebár) azon korszakát, amikor már kellően kinőttek a Red Hot Chili-féle irányból, de még nem mentek át teljesen popos tingli-tangliba, akkor ez itt a te világod! De akkor sem tévedhetsz nagyot, ha a Black-Out kicsit napsütésesebb énjét kultiválod, vagy éppen bírod a Baby Bone fanyar hangulatát, vagy az Óriás alterba hajló világát. Azaz, ha nem zavarnak a nehezen megfogható, kissé melankolikus magyar nyelvű szövegek, és nem okoz nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket, ha tempó-, stílus- és hangulatváltásokkal gyakran terhelt muzsikát hallgatsz. A nyitó Róma például akár A Perfect Circle-számnak is elmenne, hogy aztán a ritka fogós elnevezésű 46.2452N / 20.1646E szikár riffeléssel szaggassa szét a hangulatot. Érdemes talán épp ezzel a dallal próbálkozni, mert még ez kínálja a legkönnyebb falatot a fémzenék felől érkező hallgatónak.
A hármas Prizmaállandó nem csak címében, hanem zeneileg is egy Isten Háta Mögött szerzeménynek hat, míg az énekdallamokról nem csak Palika, hanem Czutor Zoli is beugorhat. És innentől végestelen végig százszínű hangulati kavalkád visz magával, minden egyes dalban találhatunk füstszínű fellegek között röptető megoldásokat, de földhözragadtabb menetelést is. A számcímek is árulkodók: Döntetlen; Agytörés; Ó, Hallgass! Szabad! és Forró és Kék, Széteső. A kilenctételes anyag vége felé haladva szerintem egyre erősebb a Black-Out befolyás is, úgy saccperkábé a VVV idejéből, és ehhez kapcsolódóan érdekes, hogy az utolsó dalban néminemű háttérvokállal Csordás Robi is képviselteti magát, aki ugye később volt a fekete-kék színeket festő brigád tagja. Mint ahogy a Black Hole Sound Stúdió főnöke, Vári Gábor is megjelenik, aki ugyanezen dalban nyom egy laza szólót, nem mellékesen pedig ismét remek munkát végzett a felvételnél/keverésnél. És hát ez itt nagyon fontos is volt, mivel rendkívüli mértékben leronthatná a dolgot, ha nem úgy szólna a 9, mint ahogy. Magyar nyelvű bandák nagyon gyakran az éneken véreznek el, Váczi Balázs József hangja szerencsére jócskán hallgatóbarát, még ha az általa hozott, helyenként túlzottan is nyúúúúúlós dallamok nem is tetszhetnek mindenkinek (nekem sem mindig, de azért az esetek túlnyomó többségében nincs velük gondom).
Jól elszutyakoltak a srácok az anyaggal, és hát a borítón sem kellett hetekig gondolkodni, az egyszer szent, de ha belemerülsz a világukba, és hagyod, hogy áthasson a hangulat, egy igazán érdekes élményben lesz részed. Nem akarok olyan nagy szavakat használni, hogy a Real Lies a magyar rockzene egyik titkos favoritja lehet, de az biztos, hogy friss színekkel dúsítja az összképet, és a 9 könnyedén odapakolható mondjuk a Grand Mexican Warlock ugyancsak remek idei lemeze mellé.
Hozzászólások