Shock!

A szegedi zenekar kapcsán az első infó, ami elért az agyamig, az volt, hogy a csapat kezdeti korszakában még az Angerteás Peralta Miguel volt a basszusgitáros. Ez persze nem tegnap volt, és azóta megéltek már egy-két tagcserét (többek közt Migi is elköszönt), plusz a kezdeti Wulfgang elnevezésen túl nyilván a zene is változott, mégis, arra gondoltam, nem lehet rossz ómen a dolog.

A csapat honlapján az idei év elején közzétett (de azért fizikai valójában is megrendelhető) Tenorman jó párszori átrágását követően elmondhatom: szerencsére igazam volt. Real Lies-ék zenéjében jó pár olyan csapat hatása keveredik, akiket a kilencvenes években (meg persze azóta is) azért tudtunk nagyon szeretni, mert kedvelt foglalatosságuk volt, hogy a rockzene időnként posványnak tűnő állóvizébe szép nagy kődarabokat hajigáljanak bele. Olyanokra gondolok, mint a manapság újra mozgolódó Alice In Chains, meg a Soundgarden, a Mad Season, a kicsit későbbi eresztésből pedig az Incubus és a Deftones. Ezeket a neveket persze ezer meg egy kritikában felhoztuk már, valószínűleg kismilliószor meg is fogjuk még tenni ezután is, mégis, a Csongrád megyei négyes nem áll rosszul egyéniség tekintetében sem.

A fentiekből következő grunge, alterrock érzés mindvégig ott kísért ugyan a zenében (a szövegekben meg aztán pláne), ha kell, nem félnek odatenni magukat a srácok. A Kamionpuszi például rögtön egy kurva jól megszerkesztett dal: a furcsán sejtelmes nyitány után (amiről egy az egyben ugrott be az a rész a Donnie Darko-ból, amikor visszafelé forog a kép) a címhez illően jól pofán kenik a hallgatót. Az EP legagresszívebb (egyben legjobb) tétele ez súlyos gitárjaival, fifikás ritmusképletével, Nagy Gergely mindenképp kiemelést érdemlő, mennydörgő basszusjátékával, és a szövegekért is felelős Váczi Balázs megjegyezhető énektémáival, erőteljes, teljesen vállalható hangjával. A végén pedig az is érződik, hogy Tom Morello is nagy kedvenc a srácoknál.

A Mechanikus keringőre már sokkal inkább az elszállt, pszichedelikus hangulat a jellemző, nem kevés Black-out áthallással, abból az időből, amikor Kowáék még főleg fekete és kék színekkel festettek borús-borult képeket. Azt is imádtam, ez is bejön. Az Új hús megint más, ez már majdnem tipikus grunge-merengés, mondanám, ha három és fél perc után nem jönne az az össze-vissza örvénylő rész. A szöveg sajnos megbicsaklik néhol, helyenként kicsit el is mosolyodok, viszont az énektémák itt is ülnek.

A lendületet az Intermezzo kilenc másodperces szájgitárja szakítja meg, funkciótlan ökörködés, de legalább olyan rövid, hogy alig venni észre. A Holdlemente aztán végképp meggyőz arról, hogy a Real Lies mindenképp érdemes a kitüntetett figyelemre, zenéjében megint ott kergetőzik az AIC az A Perfect Circle-lel, a Faith No More a Stone Temple Pilots-szal, én meg vigyorgok rendületlenül. Ráadásul a szöveg is talán itt a legerősebb - „menteném a menthetőt, ha volna rá eszem" – és ha ezzel vége is lenne az EP-nek, azt mondanám, közel tökéletes hallgatnivalót rejt a Tenorman.

Csakhogy hátra van még két tétel: a Tücskölés másfél percnyi – vélhetően Tisza-parti - tücsökciripelést rejt, és hát ez ebben a formában azért elég idegpróbáló. Az akusztikus Zárszó pedig, háát...nem az, hogy rossz, de valahogy annyira kilóg a képből, hogy az már sok, ráadásul Balázs éneke itt azért sajnos hagy némi kívánnivalót maga után. A végén aztán még egy percnyi tücsökzene biztosítja, hogy végképp megutáljuk a kis ízeltlábúakat.

Jelzett fenntartásaim ellenére a Real Lies személyében az év hazai reménységét ismertem meg. Nem lehet már nagyon messze a bemutatkozó lemez sem, és ha van eszük a srácoknak, azt ugyanúgy Vári Gáborral, a Dystopia (jó ki csapat ám az is!) énekes-gitárosával karöltve fogják felvenni, hiszen Gábor szinte tökéletes munkát végzett a Tenormannel. Túl nagy megfejtések nélküli, ám kiforrott, jófajta rockzene, tessék szépen meghallgatni!.