Shock!

Mivel a Road azon kevés hazai banda közé tartozik, amelyekről – igencsak nagy népszerűségük okán - mindenkinek megvan a többnyire elég markáns véleménye, borítékolható, hogy az új lemez és jelen kritika kapcsán is megtalálják majd egymást a banda feltétlen hívei és a köpködők. Ezért aztán jó előre le szeretném szögezni az alábbi tudnivalókat: a legkevésbé sem tartozom azok közé, akik élből elutasítanák a domoszlói bandát, akár az elsősorban a tinédzserek körében való kiugró népszerűségük, akár populáris voltuk, akár bármely más sznob okból. Sőt, jobban utánagondolva, valamennyi lemezüket hallottam, és mindről szeretek is dalokat, legutóbbi, Emberteremtő albumukat pedig teljesen okésnak is tartom. Élőben kábé ötször-hatszor láttam már őket, és mindannyiszor magával is ragadott a hangulat, így aztán vallom, hogy a Road is azon csapatok közé tartozik, akik koncerten élnek igazán, lemezen a közelébe sem érnek élő teljesítményüknek. Éppen ezért is vállaltam magamra éppen én a kritika megírását. A Tegyük fel... azonban ennek ellenére sem tetszik különösebben.

A tíz tételes lemez közepében – stílszerűen hatos sorszámmal – magasodik A hatodik című szerzemény, és rendhagyó módon kénytelen vagyok ezzel kezdeni, mert ez a dal mind témájában, mind hangulatában, mind pedig minőségében annyira elüt a többitől, hogy az igazán megdöbbentő. Mintha egy másik lemezről került volna át ide, és alapvetően meg is határozza az anyag szerkezeti felépítését. Szóval ez valóban egy nagybetűs DAL, a Szentírás „Ne ölj!" parancsát, jobban mondva annak megszegését körbejárva, meglepően kemény szöveggel, és hozzá illően komor és végtelenül mélyre hangolt zenével, ráadásul nyolc percben. Ami azonban igazán hátborzongatóvá teszi, azok a középrészbe bevágott hírrészletek valós emberölésekről (könnyen felismerhetőek a Bándy Kata-, a Szita Bence- és a Marian Cozma-gyilkosság részletei is), amit szinte széttép Molnár Máté „Hol van az Isten?!?" üvöltése. Hidegrázós darab, viszont éppen ennek fényében tűnik a többi tétel sokszor még inkább banálisnak, erőtlennek, vagy totál üresnek.

Szerintem - igencsak fals módon – ráadásul éppen a lemez első fele a gyengébb, bár a nyitó és klipesített Fojts meg a sötétben még teljesen okés: Kádár Imre és Goya gitárjai szaggatnak, a dal jó érzékkel egyensúlyoz a dallamosság és a súly határmezsgyéjén, és voltaképpen egy tradicionális Road koncertnótának tartom. A kettes Egyszer élünk viszont már eléggé limonádéra sikeredett, igencsak klisés szöveg érkezik az elfogadhatónál már egy fokkal tankcsapdásabb zenére, és Máté is egyre jobban kísérletezik az énekdallamokkal (ami itt még nem vezet durva mellényúlásokhoz, de később helyenként sajnos igen). Szemernyi kétségem nincs afelől, hogy nagy kedvenc lesz ebből is, de attól ez még nekem nem bejövős. Viszont a következő Te vagy az egyetlen ismeretében még ezt is visszasírom, ez ugyanis kábé a valaha írt leggyengébb Road dal. Zeneileg itt sem lenne különösebb gond, viszont ez a szépnek szánt szövegű szerelmes szám már annyira banális és klisés, hogy nekem égett a pofám, amiért hallgatom. A négyes Lúzer lüktetése ezek után nem is rossz, de rengeteg minden nem marad meg belőle hosszú távon, a töltelékdarab szobra lehetne, mint ahogy a soron következő húzós Helyetted pengékkel is eléggé tizenkettő egy tucat, mondjuk szódával azért elmegy. Viszont itt is felkaptam a fejem egy-két annyira ostoba szövegrészletre, amit abszolút nem tudtam hová tenni, pláne annak ismeretében, hogy Road Máté szövegei régebben sikeresen kerülték el a nagyokos marhaságok használatát.

Na mindegy, innentől szerencsére – a már említett – A hatodik közbeékelődését követően változik a kép, és inkább könnyedebb darabok jönnek, amiket már nem akarnak annyira komolyan venni. És ez hatalmas mázli. Itt van mindjárt a Kicsit könnyebb, a szinte már kötelezőnek mondható alkeszdal a Megint nyár és a Birthday song mondanivalóját folytatva, és nem is bánom a dolgot, mert az ilyen könnyed marhaságok mindig jól álltak Heves Megye Lordjainak. A nyolcas Világcsavargó tábortűz mellett gitározgatós-kannásboros hangulata sem rossz, a szöveg ugyan helyenként jócskán átesik a giccs tartományába, de ez ebben a szűk három percben simán elfér. Az utolsó előtti Jövök helyenként kétlábgépes, gyors őrjöngése viszont végre tényleg úgy rúg seggbe, ahogy az a korai Roadra volt jellemző. Megint ugyanaz a téma, mint a Vissza három idején, a fék nélküli szélvész száguldás, semmi új dolog, de akkor is A hatodik mellett simán ez a kedvencem. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is egy ilyen tétel lesz a kuriózum egy Road korongon, de hát ezt is megértük. A záró Az Isten állatkertje végül egy dallamosabb téma, igazi koncertfavoritnak való („Aki hallja, adja tovább..."), és ezzel vége is a szűk negyven perces mókának.

Felemás érzéseim vannak a Tegyük fel... kapcsán, szerintem sokkal jobban is sikerülhetett volna, ha helyenként nem akarják annyira komolyan venni magukat, bár az is igaz, hogy épp a legkomorabb darab lett toronymagasan a legjobb. Úgy döntöttem, annyi pontot adok, ahány szám tetszett, ami nem feltétlenül túl magas, de azért nem hinném, hogy nagyon megfektetné őket, hiszen a lemez már megjelenése előtt szépen bearanyozódott. És én is megyek még Road koncertre ezután is, ha olyan kedvem lesz, és nincs egy szemernyi kétségem sem afelől, hogy jól is fogom érezni magam, akár az új dalok hallgatása közben is.