Nehéz. Mármint minden kezdet. Nem volt ez másként a szegedi Salvus esetében sem, bizony, hosszú út vezetett a februárban megjelent első albumig. Ráadásul a lelkes, de azért még totál amatőr egyetemista hobbizenekarként 2001 őszén életre kelt csapat nem rohant ész nélkül előre, sok hasonló cipőben járó pályatársukkal ellentétben nem kívántak idejekorán nagylemezzel jelentkezni – és a Minden kezdet ismeretében azt kell mondanom, igazuk is volt.
Eddigi alkotásaikról (Álomvágy és Rezdülések demók, illetve a 2005-ös Imago EP) rendre beszámoltunk mi is, aki rájuk keres az archívumban, egy fokról-fokra fejlődő, mind kiforrottabbá váló csapat képével fog találkozni. A kimondottan jól sikerült, ráadásul félig-meddig koncept EP Bábok a címlapon-jához később klip is készült, a dalt egyébként mind máig az egyik legerősebb Salvus szerzeménynek tartom, csodálkoztam is, hogy nem fért fel a debüt korongra.
Egyébként nincs itt egyetlen korábbi darab sem, a lemezen található tíz szám mindegyike az elmúlt két – két és fél év termése. Amely időszak alatt becsúszott egy tagcsere is, 2007 februárjában az alapító tag Varga Balázs gitáros elköszönt, helyére pedig az énekes-basszusgitáros Pötörke Zoltán testvére, Gábor érkezett. Ez a tény az irányvonalat nem különösebben befolyásolta, annál is inkább, mert pár hónapra rá meg is kezdődtek a lemez munkálatai a budapesti Parkplatz Stúdióban, a jó öreg Szűcs Szabolcs sáfárkodása mellett. A felvételek végül is mindösszesen három helyen zajlottak le, a már említett Parkplatz mellett Szegeden és a kalocsai Delfin Stúdióban, a végeredmény pedig igen tetszetős lett.
Salvusék zenéje igen széles palettán mozog: a Colony-Clayman korabeli In Flames hatása – amint arra a promoszöveg is utalást tesz – tagadhatatlan ugyan, ám ez tényleg csak az alap. Egyrészt a szegediek jóval dallamosabbak, másrészt pedig a nyitó Kulcslyukon át a világ atmoszférikus, zongorás bevezetőjéből kibontakozó szikár döngetésétől kezdve, a klasszikus metal értékeket modern megszólalásba bújtató szigorúbb megdörrenéseken (6 lépés, Lejtőn) és az Ami rólunk szól, vagy a Hazavár letisztultabb, urambocsá' progos megoldásain át a Beszél a bölcs thrashből lebegésbe váltó, majd ugyanezt visszafelé is végigjáró kaleidoszkópjáig tényleg bármi belefér a képbe. Két kedvencem pedig két furcsább darab: a Torkon felejtett tüskék verzéiben Zoli furcsán ritmizált, a zenére alig passzoló, pattogós éneke ragadott meg rögtön, míg a Víg című tétel a címével és játékos megoldásaival ellentétben korántsem vidám darab, a szöveg miatt hamar fanyarrá válik mosolyunk.
Fentiek ellenére a túl nagyot akartak markolni, aztán pofára estek-effektus szerencsésen elmarad, a témák sokszínűségük mellett is kerek egésszé állnak össze, nem kis mértékben az évek alatt több mint korrekt énekessé váló Pötörke Zoli jól kidolgozott énektémáinak, a könnyen rögzülő refréneknek köszönhetően. Elég csak meghallgatni a sokak számára bizonyára már ismerős 6 lépés refrénjét, vagy a Szabadulás? melankóliája ellenére is felemelő albumzárását. Zolit egyébként vendégénekesek sora segíti, így például a csapattól elég idegennek tűnő, metalcore-osan zaklatott Stigmában a számomra ismeretlen, ám igen meggyőző teljesítményt nyújtó Drusza Tímea, valamint több dalban is ott figyel BZ barátunk, aki lemezes felbukkanásai számát tekintve lassan már tényleg csak Jorn Landéval említhető egy lapon. Persze a hangszeresekre sem lehet panasz, a két húrnyűvő, Kokavecz Andris és Pötörke Gábor teljesítménye érdemel külön kiemelést, szóló- és ritmusjátékuk egyaránt ízléses, a Lejtőn klasszikus értékeket megcsillantó hidegrázós szólójáért pedig egyértelműen jár egy plusz pont.
Még egy fontos dolog van, ami a szegediek esetében megkerülhetetlen: ez pedig a markáns, és a hazánkban megszokottól eléggé elütő, tartalmas szövegvilág. Zoli érezhetően nagy hangsúlyt fektet arra, hogy sokszor kiábrándultságot, a változás-változtatás szükségességét sugalló szövegei ne csak gondolatokat, érzéseket közvetítsenek, hanem egyben a mondanivaló továbbgondolására is késztessék a hallgatót. Emiatt aztán én is jogosnak érzem a szinte minden kritikában felemlegetett Ákos-párhuzamot – az igényességre törekvés mindenképp közös - azzal a megjegyzéssel, hogy míg az egykori indiánsrác sokszor jóval egyértelműbben, direktebben fogalmazza meg mondandóját, addig Pöte képei nehezebben megfoghatóak, illetve helyenként picit túlfogalmazottnak tűnnek. Ezen még lehet majd csiszolni a későbbiekben, mert jelen állás szerint ez az a dolog – talán Zoli néhol kicsit modoros, szavakat, mondatokat túlhangsúlyozó előadásmódja mellett – amin fogást lehet találni a csapaton.
Jómagam a Rezdülések demó óta követem nyomon a szegedi négyest, így lényegében pontosan ilyen erős bemutatkozást vártam tőlük. Szerencsére nem kellett csalódnom, éppen ezért nagyon remélem, hogy ez még tényleg csak a kezdet. Annyi bizonyos, hogy a pontozó dobozban látható nyolcas ezúttal az erősebb fajtából való, továbbá az is, hogy a Depressziónak a közös turnén bizony igencsak fel kell kötnie a gatyáját.
