Shock!

Düh és bánat elegye kavarog bennem, amiért van bőr a képükön ezeknek a szuicid hajlamú finneknek. Mégis, hogy merészelnek cserben hagyni bennünket?! Hogy merészelik bedobni a törülközőt? (Ezt a könnyelműséget akkor fogják igazán bánni, midőn feltűnik a fejük fölött az első vogon űrhajó...)

A Sentenced mindig is egyike volt legkedvencebb finn bandáimnak - különösképp a mesterien sikerült Amok óta vagyok elkötelezett hívük. Szeretem egységes, azonnal felismerhető hangzásvilágukat, Ville karakteres hangját, pompás, szédítően jó dallamaikat, fekete humorral átitatott szövegeiket. Mindebből bőven kijutott erre a nekrológ-jellegű albumra - csak azért, hogy hajunkat tépjük a méregtől...

Az ütős, full lendületes May Today Become the Day kiváló nyitánya e jelképes, ötven perces temetési szertartásnak, de a nyomában zúzó Ever-Frost sem ad alkalmat a szégyenkezésre. Tipikus, fülbemászó Sentenced-melódiák. Az anyag tartalmaz melankolikusabb, búcsúzás-hangulatot sugalló szerzeményeket is, ezek közé tartozik a We Are But Falling Leaves, vagy épp a retro elemekkel kacérkodó, elszállós Her Last 5 Minutes. A kezdetekre utaló, sötét retro-hatást egyébként még egyértelműbben idézi vissza az elborult Where Waters Fall Frozen című rövid zöngemény, jelezve: stílusváltás ide vagy oda, az évek folyamán nem feledkeztünk meg gyökereinkről! Szájharmonikás zizzentyűvel teszik feelingessé a balladisztikusan induló, majd ezerrel rákapcsoló Despair-Ridden Hearts perceit. Nem kispályás nóta. Harapós és izmos a Vengeance is Mine, amelyben gyermekkórus is helyet kapott. A jobbnál-bikább nóták úgy sorjáznak egymás után, mint a fegyelmezett kiskatonák, folyamatos mozgásra késztetve a T. Hallgató kezét, lábát, fejét, dúdolásra kinövesztett hangszálait. Ez alól a keleties pilinckát megpendítő Consider Us Dead, vagy az andalító melódiával bíró Lower the Flags sem kivétel. Ugyancsak tökös módon slágeres a sikamlós Drain Me (my darling, ezt képtelenség nem hozzáírni, noha nem a cím része...). A Sentenced utolsó hozzánk intézett dala a részben komor színeket öltő, részben fenséges, egyébiránt pedig csodássá bontakozó End of the Road.

Mindannyian ismerjük a közhelynek számító figyelmeztetést: soha ne mondd, hogy soha. A fiúk most mégis kimondták. Mi pedig legfeljebb reménykedhetünk, hogy ez is csupán egyike kesernyés tréfálkozásaiknak s ki tudja?, egy napon tán magukhoz térnek tetszhalott állapotukból, épp oly hévvel támadva fel, mint tette azt nemrégiben a Crematory. Mint tudjuk, a remény huny ki utoljára...

Príma, színvonalas albumot kapunk a fiúktól búcsúajándékként. Köszönjük meg nekik nyáron azzal, hogy a színpad elé özönlünk és szeretetünkkel mutatjuk ki, mennyire nem értünk egyet a döntésükkel.