Shock!

A System Of A Downnál érvényes ábrát alighanem mindenki ismeri: a korszakalkotó csapat tagjai ezért vagy azért, de képtelenek egymással zöld ágra vergődni, és ugyan többször is nekifutottak egy újabb közös lemeznek, valamiért nem tudják összeegyeztetni az egókat/elképzeléseket/akármiket. Tavaly mondjuk pont sikerült nekik a nagy attrakció Hegyi-Karabah ügyéért, de akkor is siettek leszögezni: a kihozott két új dal nem klasszikus zenekari munka eredménye, és még így is elszigetelt esetről van szó, nem érdemes belőle messzemenő következtetéseket levonni. Serj Tankian friss EP-je is a törölköző egyfajta bedobásának tekinthető: az énekes bevallottan a Systemnek írta ezeket a dalokat, de társai leszavazták őket, mostanra pedig nem lát semmi reményt, hogy valaha is felhasználja őket a banda keretei között.

Sokáig sajnáltam, hogy így alakult ez az egész, de mostanra el tudtam engedni a témát, főleg a Protect The Land és a Genocidal Humanoidz fényében. Ugyan utóbbi két dal nem lett rossz – különösen az első –, azért az a bizonyos X-faktor egyértelműen hiányzott belőlük, ráadásul ha valahol valami másfél évtized alatt sem jön össze, annak általában nyomós oka van. Ennyi idő után, ekkora árnyékkal a fejük fölött alighanem a világ legjobb lemezével sem tudnának megfelelni a várakozásoknak, pláne nem egy „oké, egész jó"-kategóriással. Az Elasticity pedig csak ugyanezt erősítette meg bennem, már amennyiben Serj a maga részéről tényleg valami ilyesmit képzelt el új SOAD-nak.

Ha most ebből arra következtetnél, hogy az EP rossz, megnyugtatlak: nem az. Bár egyébként ez sem lenne annyira meglepő, hiszen emberünk eddigi önálló munkáinak színvonala a közepestől az értelmezhetetlenen át a nevetségesen szarig terjedt, szóval olyan gigantikus bizodalmam azért nincs a faszi szólóvállalkozásaiban. De az Elasticityn szerencsére tartózkodott a művészinek álcázott, kísérletezésnek csúfolt, de valójában komolyan vehetetlen bohóckodástól, itt meglehetősen egyenes csapásvonalú, rockos nótákról beszélünk a jellegzetes hanggal, a jellegzetes stílusban. De mondjuk a gyilkos groove-val felvértezett Your Mom kivételével egyiket sem tudnám jó szívvel odaképzelni egy esetleges System-albumra. Már amennyiben az előzményekhez méltó System-albumot vizionálok magam elé, nem pedig az említett „oké, egész jó"-kategóriásat. Az említett dal határozottan bejön: fogós, erőteljes, Serj dallamai beülnek a fülbe, ráadásul nem tűnik sem izzadságszagú erőlködésnek, sem kopipésztnek, és Daron Malakian jellegzetes gitársoundjával még nagyobbat ütne. De a többi sajnos nem ilyen meggyőző, pedig stílusilag amúgy a címadó vagy az Electric Yerevan is elmenne SOAD-nak. Ám ha belegondolunk, hogy ez a csapat a fénykorában még a resztlikből is egy Steal This Album!-ot rakott össze, akkor azért nem nagy eresztés egyik sem. A két lassú pedig abszolút feledhető, a hagyományosabb megközelítésű How Many Times? éppúgy, mint az esztrádos beütésektől sem mentes, zongorás Rumi.

A semminél mindenképpen több ez a minialbum, de ha mondjuk a legutóbbi Scars On Broadwayt is melléteszem, továbbra sem tudok mást mondani: szomorú, hogy együtt már nem megy ezeknek az arcoknak, viszont azt is látni kell, hogy külön-külön sosem volt bennük klasszikus értékű kinyilatkoztatásokhoz elegendő puskapor. Ez van. Azt a végre összejönni látszó, majd a COVID miatt elmaradt magyar bulit mindenesetre nagyon sajnálom, a régi nagy nótákat azért baromi jó lett volna hallani tőlük az agyig telt Arénában.