Shock!

Annak idején, 9-10 éves koromban fanatikusan gyűjtöttem a G.I. Joe figurákat, de megesett, hogy becsúszott melléjük egy-egy amolyan „majdnem G.I. Joe" is. Ezek messziről nézve néha megtévesztően hasonlítottak az eredetiekre, mégis voltak különbségek: csúnyábban festették őket, netán kevesebb helyen lehetett hajlítani a végtagjaikat, kevésbé voltak kidolgozottak a fegyvereik, ésatöbbi. Vagyis felületesen nézve ugyanolyanok voltak, mint az igazi G.I. Joe-k, de mégsem. Játszottam ezekkel is, szó se róla, de nélkülözhetetlen kedvencekké sosem váltak.

Na, hát valahogy úgy aránylik Serj Tankian első szólólemeze is anyazenekarához, a System Of A Downhoz, mint ezek a szegény ember akciófigurái az igaziakhoz. Első hallásra azt mondod, teljesen olyan az Elect The Dead, mint egy alapra vett, lecsupaszított SOAD, de mégsem.

Jelen állás szerint a System Of A Down tevékenysége bizonytalan ideig szünetel, bár mind a négy örmény kínosan ügyel arra, hogy a feloszlás szót még csak véletlenül se ejtse ki a száján. Serj mindenesetre elég gyorsan megunta a tétlenséget, és szépen piacra dobta ezt az anyagot, a végeredmény azonban nem túl meggyőző. Hallgatható album ez, de valahogy minden pillanatban üvölt belőle, hogy nem ez az igazi. Nem fontos, nem jelentős, és legfeljebb fénymásolatként, pótlékként állhat meg az eredeti mellett.

Dicséretes, hogy a dobok és a járulékos hangszerek – cselló, billentyűk, miegyéb – kivételével maga Tankian játszotta fel az anyag gerincét, de lehet, hogy nem ártott volna bevonnia még valakit a munkálatokba. Nekem ugyanis annyi jön le az Elect The Deadből, hogy Serj mellé alapból kell egy szerzőtárs, akivel közösen kiszórják a középszerű ötleteket és felturbózzák, még erősebbé teszik a jókat. A System Of A Downban Daron Malakian mellett nyilván nem lehet könnyű kibontakozni, de ez a 12 dal is csak azt erősíti meg, hogy lehet akármekkora énekes, a bandában nem Serj az igazi kreatív zseni, hanem a gitáros. Szó se róla, akadnak itt is kimondottan jó dalok, a nyitó Empty Walls vagy a finom indítású, női vokállal is ékesített Lie Lie Lie például abszolút meggyőzőek, ezek akár egy SOAD albumra is felférnének, de a többség sajnos olyan hatást kelt, mintha a zenekari lemezekről nem véletlenül lehagyott maradékokat hallanánk. Ki tudja, némelyiknél lehet, hogy ez is a helyzet... A Money vagy a Feed Us tipikusan ebbe a kategóriába esnek, aztán vannak olyan témák is, amikkel nem lenne semmi gond, de feleslegesen túlhúzza őket Serj barátunk. A The Unthinking Majority például kifejezetten idegtépővé válik a végére, és a Saving Us is sokkal jobban ütne egy másfél perccel rövidebb verzióban. Az a műfajok közötti ide-oda ugrálás itt is megvan, ami a Systemre annyira jellemző, de valahogy még erre is csak legyint az ember.

A hangzás sem az igazi, és nem is magáról az összképről beszélek, mert az arányos és erőteljes, de ezt a jellegtelen gitársoundot például nem lehet egy lapon említeni azzal, amit Rick Rubin és Malakian olyan fantasztikusan kidomborított az eddigi System lemezeken. A dobok is elég puffogósak, pedig nagy nevek ülnek a cájg mögött: három dalban John Dolmayan játszik, a többiben pedig a jelenleg a Guns N' Rosesban üzemelő Brian „Brain" Mantia. Serj persze jól énekel, de sajnos ez sem képes megmenteni az anyagot attól, hogy a végére totális unalomba forduljon.

Az Elect The Deaddel nem az a baj, hogy egyetlen pillanat erejéig sem képes elszakadni a System Of A Downra jellemző panelektől, hanem hogy képtelen ezeket a tipikus fogásokat élettel, tartalommal megtölteni, netán némi újdonságot adagolni melléjük. Hiába a felszínen a nagy tarka kakofónia, ha jobban megvizsgálva nincs mögötte semmi, csak a szürke érdektelenség és az „olyan, mintha" érzés. Kár.