Shock!

Alapvetően két oka van, amiért nekem jutott a kivételes megtiszteltetés, hogy Serj Tankian ötödik szólólemezéről írhatok. (Formálisan, ha jól értem, nem szólólemezről, hanem a Jazz-Iz-Christ nevű formáció/projekt azonos című lemezéről van szó.) Az egyik, hogy képesnek érzem magam arra, hogy különösebb előítéletek nélkül értékeljem a legújabb alkotást, mivel a System Of A Downt alapvetően kedvelő, de semmiképp nem fanatikus rajongó külső szemlélőként nem éltem meg hatalmas csalódásként Tankian szólómunkásságát (leginkább csak néhány kötelező jellegű hallgatást leszámítva hidegen hagytak az albumai). A másik, hogy a jazzt viszont imádom, és bizonyos időszakaimban legalább annyit hallgatok legkülönbözőbb modern és hagyományosabb jazzt, mint keményebb muzsikákat.

Az is igaz ugyanakkor, hogy bár elvi kifogásom egyáltalán nincs a modern technológia alkalmazása, illetve a jazz más műfajokkal való keverése ellen (a fúziós cuccok pedig kifejezetten a kedvenceim közé tartoznak), a „túlzott" elektronikus dominanciát az olyan, amúgy általam nagyra tartott muzsikusok esetében is nehezen tolerálom, mint mondjuk Nils Petter Molvær, Randy Brecker vagy Herbie Hancock. Ilyen előzmények után nem tudok mást mondani, mint hogy a Jazz-Iz-Christ egy hihetetlenül felemás anyag.

Egyfelől nagyon is jót tett a korábbi albumain az önkontrollját teljesen elveszítő Művész Úrnak, hogy valóban komoly, jegyzett zenészekkel vette körül magát (bár némelyikük már korábbi lemezein is felbukkant). Úgy tudom, ezúttal is Tankian a fő zeneszerző, de elképzelhetetlennek tartom, hogy olyan neves jazz zenészek, mint például a szintén örmény származású Tigran Hamasyan (csak úgy mellesleg: kíváncsi vagyok, hogy egy ilyen kaliberű zongorista akkor is együtt dolgozott volna-e Tankiannal, ha nem a „földije" lenne) ne folytak volna bele valamilyen szinten a kompozíciók végső formába öntésébe. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy a lemezen tagadhatatlanul akadnak műfaji korlátokon átnyúló, valóban kreatív és innovatív zenei megoldások, és a frontembernek talán most először sikerül szólókarrierje során megvalósítania azt, amit láthatóan évek óta görcsösen próbál: úgy alkotni valami eredetit és egyben hallgathatót, hogy közben csak nyomokban, vagy még úgy sem utal zenei értelemben a Systemre.

Egyértelműen érezni az anyazenekar hatását rögtön a nyitó Fish Don't Screamben, amely félelmetesen irritáló, kattogós középrésze ellenére hangulatos tétel, valami olyasmi, mintha egy System nótát zongorára, fuvolára és trombitára írtak volna át. De ugyanígy érezhetők a párhuzamok a helyenként felbukkanó örmény népzenei motívumok révén is. A tizenöt szerzemény többsége ugyanakkor tényleg alaposan elrugaszkodik a SOAD zenei világától. Alapvetően a jazz motívumok dominálnak, azon belül elég változatosan a bár-jazzbe hajló hagyományos megközelítés, a lounge, a popos/elektro/funk témák, sőt, helyenként rockos, pszichedelikus, progresszív és szimfonikus elemek is előkerülnek a már említett folk-hatások mellett. Ez így valóban eklektikusnak tűnhet – az is –, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy lehetetlen benne felfedezni a rendszert és a koncepciót. Ízlés dolga, kinek mennyi fér bele egy ilyen stíluskavalkádból, nekem speciel nincs ellene elvi kifogásom, és nem tudom nem értékelni az igényes és változatos egyéni zenészi teljesítményeket, mindenekelőtt Hamasyan zongoratémáit, Valeri Tolstov fuvolán és mindenféle etno-hangszeren elővezetett díszítéseit, valamint Tom Duprey trombitaszólóit. Ők hárman akár egy jól összeszokott, ütőképes tradicionális jazz-formációt is képezhetnének együtt.

Egy-egy szerzemény önállóan is jól megáll a lábán, a maga módján kifejezetten tetszik például a hangulatos Yerevan To Paris, amely helyenként egyik kedvenc magyar zenészem, Kaltenecker Zsolt különböző projektjeit, valamint a tragikus sorsú Esbjörn Svenssont juttatta eszembe, és kiváló a többszólamú fuvola-témákra épülő Balcony Chats is. Érdekesnek tartom a női énekkel felvértezett End Of Time-ot is, ez az egyik olyan nóta, amelyről Randy Brecker ugrott be, de a fuvolaszóló és az érdekes keleties refrén is rendben van, bár ha csak ilyen szerzemények sorakoznának itt, nagy valószínűséggel akkor sem ez a lemez lenne az első választásom, ha éppen modern jazzre szottyan kedvem.

Nagyjából ezek a legfőbb pozitívumok, amiket a lemezről el tudok mondani. A dolog másik fele, hogy ezúttal is több alkalommal sikerül túlzásba esni az önmegvalósítás és a ripacskodó művészkedés terén, és jónéhány abszolút vállalhatatlan zenei megoldással sikerül (teljesen feleslegesen) lerombolni az amúgy nem reménytelen összképet. Ebbe a kategóriába sorolom például a Jinn hihetetlen irritáló, monoton témáját, amely egy amúgy egész jó ötletet vág haza, hasonlóan a már említett nyitódalban hallható kalapáláshoz. Ez utóbbiról az a réges-régi emlékem ugrott be, amikor valamikor a '90-es évek derekán a méltán legendás magyar Ki Mit Tud?-ban a H40 nevezetű, ha jól emlékszem, záhonyi (esetleg kisvárdai) csodaformáció játszotta hótprimitív, két hangból álló hardcore-rap zenéjét, amelynek hallatán az Állami Operaház akkori igazgatója, Szinetár Miklós halál komolyan, könnyes szemekkel kifejtette, hogy ez úgy zseniális, ahogy van, egyenesen Bartók zenei öröksége, hiszen ő is írt olyan darabokat, amik ilyen disszonáns kisszekund-váltós basszustémákon alapultak. Nyilván lesznek majd, akik ezektől a blöfföktől is térdre borulnak, elvégre minden csak nézőpont kérdése, de ettől még (hogy Nagy Feró klasszikus mondását is idézhessem) ami szar, az szar.

És végül vannak azok a dolgok, amikért tényleg faszkorbács járna kénytelen vagyok néhány pontot levonni. Rögtön az első a projekt valószínűleg frappánsnak szánt, de roppant modoros címe, és az ehhez ilyen értelemben tökéletesen passzoló, de végtelenül ízléstelen, giccsparádé borító. Mindkettő nyilván a koncepció része, és tökéletesen tükrözi ezt a művészkedő hozzáállást, de ettől még ocsmány. Ezen persze simán túllépnék, hiszen nyilván nem ez a lényeg, de azon már sajnos nem tudok, hogy Serj megint látványosan hanyattesett saját énekesi kvalitásaitól, és operaénekesnek képzeli magát. Ez egyébként is ciki lenne a fájdalmas realitások fényében, de ehhez a műfajhoz ráadásul a legkevésbé sem passzol. Ebből a szempontból az egyértelmű mélypont a Song Of Sand, ahol főhősünk olyan megfejthetetlen áriázásra ragadtatja magát, mint valami zs-kategóriás musicalszínész egy operett-paródiában. Mindezt ráadásul totálisan indokolatlanul, mert a zongorakíséret és David Alpay hegedűművész vendégszereplése amúgy itt is egész értékelhető volna. Amire viszont tényleg nincsenek szavak, az a lemezt záró Miso Soup (fertelem!), amiről a szöveg és a katasztrofálisan hamis vernyákolás alapján sokszori, talán túlzottan is sokszori hallgatás után sem tudom eldönteni, hogy a szerző viccesnek szánta-e (amolyan Kraf Dinner jelleggel), ebben az esetben egyszerűen csak nevetséges, vagy a lemez drámai lezárásának, akkor viszont annyira siralmas, hogy már önmagában ez meggátolt volna a lemez újraindításában, ha nem én írnék róla. Már maga a dal is olyan, mint valami borzalmas SOAD (ön)paródia, de amikor a végén még áriázni is kezd, arra már tényleg nem tudok mit lépni. Hála a jó égnek Tankian csak öt nótában büntet a kornyikálásával, és a Distant Thingben, valamint az örmény klasszikus zene megteremtőjének (és nem mellesleg nemzeti mártírnak) tekintett Komitas Vardapet Garuna című szerzeményének feldolgozásában még elviselhetően (vagyis úgy-ahogy visszafogottan) énekel, még ha a giccsfaktor itt is tűréshatár-közeli. De ezek legalább nem teljesen műfajidegenek, és a miérteket is érteni vélem.

Csodálkoznék, ha pont ez volna az a lemez, amelynek hallatán a SOAD-közönség jazz iránt alapvetően nem fogékony része holnaptól rohanna Miles Davis és Pat Metheny lemezeket vásárolni (na jó, letölteni). Tucatnyi előadót tudnék kapásból említeni akár itthonról is, akiknek a lemezei ezerszer jobban megfelelnének e célnak, de ezúttal megelégszem az új Aristocrats lemez megemlítésével (hamarosan bővebben is...), amely az idei termésből mindenképpen az egyik legfigyelemreméltóbb fúziós anyag, még ha a nagyon különböző megközelítés miatt nehéz is összehasonlítani a Jazz-Iz-Christtal.

Sajnálom, mert tényleg nem vagyok ellensége az ehhez hasonló, formabontónak szánt kezdeményezéseknek és a műfajok ötvözésének, ráadásul valóban akadnak itt ígéretes ötletek és nagyszerűnek is joggal nevezhető zenészi teljesítmények. Az idegesítő momentumok azonban annyira kiverik nálam a biztosítékot, hogy nagyon csodálkoznék rajta, ha önszántamból valaha is még egyszer beraknám ezt a lemezt. És őszintén szólva az idén megjelenő szimfonikus és elektronikus lemezére sem lettem kíváncsibb, mint eddig voltam. Azért az új System lemezt meghallgatom majd, ha valaha elkészül.