Shock!

Kezdjük a lényeggel: komoly névtől idén már egészen biztosan nem kapunk rosszabb lemezt az Imperfect Harmonies-nál, de Serj Tankian második teljes szólóalbuma sokéves távlatban is nyugodt szívvel helyezhető a „Nagy sztárok méltatlanul szánalmas produkciói" feliratú dobozba a Metallica St. Angere vagy Chris Cornell Screamje mellé. Kerülgethetném persze a forró kását a System Of A Down frontember friss alkotása kapcsán, miközben hozzá hasonlóan olyan szavakkal és fordulatokkal dobálózom nyakló nélkül, mint „művészet", „formabontó", „határok nélküli alkotás" és társaik, az Imperfect Harmonies azonban nem is állhatna távolabb ezektől.

Még annak fényében is igyekeztem előítéletek nélkül közelíteni az albumhoz, hogy az előzmények sokkal inkább aggodalomra adtak okot, mintsem bizakodásra. Serj első szólólemeze, a 2007-es Elect The Dead nem volt több gyenge System fénymásolatnál, utána a Szigeten élőben is igen harmatos teljesítményt nyújtott, az idei év elején kiadott értelmezhetetlen szimfonikus koncertalbum után pedig ha lehet, még tanácstalanabbul vakargattam a fejemet. Ő azonban valami nagyon izgalmasat, érdekeset és egyénit ígért. Nos, az Imperfect Harmonies egyetlen erénye körülbelül az, hogy eloszlatja az imént említett tanácstalanságot: itt egyszerűen nincs mit mérlegelni vagy pláne mentegetni.

Serj ezúttal a System zenei világától elrugaszkodva valami egészen mást akart csinálni, és hallhatóan görcsösen erőlködött, hogy a végeredmény ne hasonlítson senkire. Törekvéseit siker is koronázta, valóban egyéni lett a dolog, ez azonban önmagában véve még nem érték. Attól, hogy az elektromos gitárokat vonósokra meg zongorára cseréljük, illetve alájuk pakolunk mindenféle elektro-kluttyogásokat, 2010-ben már semmi sem lesz előremutató. Hűha, valaki szimfonikusokra énekel, ez aztán a forradalom! Főleg, hogy a dalok zenei alapjai körülbelül olyan szinten mozognak ezekkel a modorosan cincogó hegedűkkel, amihez képest még a Therion vagy az utolsó Manowar lemez harmadosztályú filmzenéket idéző nagyzenekari megoldásai is nívósnak tűnnek. Még csak különösebben kísérletezőnek sem nevezném azt, amit itt hallunk: meglepőnek meglepő ugyan, de nem azért, mert annyira formabontó, hanem mert annyira rossz.

A hangszerelés miatt eleve nehéz komolyan venni a lemezt, de igazán nevetségessé mégis az teszi, hogy tisztán hallatszik: elektromos gitárokkal előadva ezek a dalok is csupán ugyanolyan sokadrangú System-utánérzések lennének, mint az Elect The Dead szerzeményei. Nyilván az sem véletlen, hogy noha Serj végig baromira meg akarja mutatni, mennyire szabadon szárnyaló, korlátok nélkül alkotó művész is ő, mégis toronymagasan a leginkább hagyományos, leginkább systemes Left Of Center az album legerősebb dala... A többire viszont körülbelül olyan szinten kár vesztegetni a szavakat, hogy még a konkrét címek felsorolásába sem kezdek bele. Maradjunk ehelyett annyiban, hogy a drámainak, finomnak, szerteágazónak szánt aláfestéstől és a főszereplő túlzásba vitt, ripacskodó előadásmódjától még az is elveszíti az erejét és érdekességét, ami egyébként egész vállalható lenne.

Merthogy bukkannak fel jó ötletek, dallamkezdemények a szűk háromnegyed óra során, de összességében így sem áll össze a kép. Tényleg becsülendő, ha valaki be akarja bizonyítani, hogy önállóan is életképes, egyszemélyes hadseregként azonban az ember könnyen elveszítheti az egészséges arányérzékét. Arra próbálok utalni, hogy igencsak elfért volna a stúdióban egy jó fülű producer Serj barátunk mellé. Ha megmenteni nem is tudja ezt az elvetélt kísérletet, de azért lett volna valaki, aki szól a Művész Úrnak, hogy legalább a fülbántóan hamis részeket méltóztasson újra felénekelni, ugyanis ilyenek is igen szép számmal akadnak. És persze mondanom sem kell, ezzel a komolykodó hangszereléssel még gázosabb a kornyikálás, mint amilyen egyébként lenne... Serj emellett néhol úgy tesz, mintha operát akarna énekelni, de inkább ezt sem kellett volna, néhol tényleg zavarbaejtően rettenetes dolgokat produkál.

Gyönyörű, hogy valaki még azt is saját maga választja ki, milyen szigorúan famentes papírból készüljön az albuma bookletje, de egy lemezt elsősorban a zenei tartalma miatt kajál be a közönség, az pedig itt gyakorlatilag teljességgel hiányzik. Tankian saját magától megrészegülve már a szimfonikus koncertlemezzel totális vakvágányra kormányozta a szerelvényt, és valahol az Imperfect Harmonies felénél szépen bele is hajt vele a szakadékba, miközben még szélesen vigyorog is hozzá. Végtelenül ízléstelen, csiricsáré giccs ez a lemez egy olyan zenésztől, aki a jelek szerint kezdi teljesen elveszíteni a józan ítélőképességét. Komolyan, Serj, inkább hívd fel Daron Malakiant, és csináljatok valami értelmeset...