Shock!

Bevallom, kicsit hülyén érzem magam, ugyanis az új Shinedownról szinte mindenütt rosszakat olvasok: nagyon elnyálasodtak, teljesen átmentek rádiórockba (miért, korábban talán death metalt játszottak? – kérdem erre én), totál jellegtelenné váltak, satöbbi-satöbbi, de ehhez képest nekem kifejezetten tetszik a Threat To Survival. Sőt, hogy őszinte legyek, lényegesen jobban megfogott ez az anyag, mint a legutóbbi Amaryllis, ami inkább részleteiben ütött nagyot, egyvégtében unalmasnak találtam. A The Sound Of Madness aranykora valószínűleg rövid periódus volt Brent Smithéknél, de ha az ember valami egyszerre korszerű, dallamos és profin megcsinált lemezre vágyik, és mondjuk a legutóbbi Nickelbacket már minden nyáltoleranciája ellenére sem volt képes meghallgatni, aligha talál az utóbbi hónapok felhozatalában jobb albumot ennél. Aztán persze az is igaz, hogy a szuperlatívuszokat sem indokolja semmi, ez simán csak egy jól hallgatható modern rádiós rockalbum.

A Shinedown elsősorban az Egyesült Államokban számított nagy számnak az utóbbi években, az említett, 2008-as The Sound Of Madness platinalemez is lett odaát egy olyan korszakban, amikor ilyen eredményeket már csak a Metallicához, AC/DC-hez hasonló gigászok voltak képesek elérni, de még az Amaryllis is bearanyozódott, szóval a bandának jó dolga van odaát. Ha nem ismered őket, egy olyan korszerű, kommersz módon dallamos rockcsapatot képzelj el, akiknél éppúgy érezni a tengerentúlon ezen a vonalon máig domináns poszt-grunge-os ízeket, mint a klasszikus hard rockos iskola hatásait a Led Zeppelintől a The Cultig. Mindehhez pedig van egy óriási énekesük Brent személyében, akinek nemcsak jellegzetes a hangja, de rejlik is benne valami olyan plusz szenvedély, ami alapból kiemeli a szimplán csak jó torkok közül. Ha mindenáron muszáj párhuzamokat mondanom, Chris Cornell vagy még inkább Myles Kennedy említhető meg, a dallamvilág és a hajlítások is egyértelműen ebből az iskolából eredeztethetők, de Smith hangszíne is összekeverhetetlen. Egyértelműen ő a banda egyik fő erőssége.

Annyiban mindenképpen jogosak a Threat To Survivalt ért bírálatok, hogy a Shinedown egyedi vonásai a lemez egy részében feloldódni látszanak valami egyértelműen még a korábbinál is rádióbarátabbra belőtt hangzásképben, és jobbára Smith hangja az, amiről még ezekben a pillanatokban is beazonosítható, kiket hallunk. Viszont szerintem ezzel együtt is változatosabb, jobb dalokat írt a csapat ide, mint az Amaryllisre, ahol ráadásul túlságosan is líraira sikeredett az összkép. Itt sem marják le az arcbőrödet a gitárok, de a tempókat, hangulatokat tekintve kiegyensúlyozottabb lett az album a legutóbbinál, és nem egy azonnal fogós, igen izmos darab is akad rajta. Az Asking For It és a Cut The Cord dinamikus nyitópárosa helyből meggyőző, de nekem nagyon bejön a kimértebb, bivalyerős melódiákkal operáló Outcast, a szintén nagyon jellegzetes, szimfo-ízű szintis hullámzással is feldobott, nem kicsit cultos hangulatú Oblivion vagy a visszafogottabb hangszerelésű, szintén elsőre fogós refrént villantó Black Cadillac is. De nem rosszak az olyan direktben slágernek írt, amerikai rádiókra kacsintgató überkommersz témák sem, mint mondjuk az It All Adds Up, a Dangerous vagy a záró Misfits, ahol mind a zongorás hangszerelés, mind Smith dallamvilága Elton Johnt idézi. A State Of My Head vagy a How Did You Love is oké, de ezeknél már én is azt mondom, hogy inkább Nickelback a végeredmény, nem Shinedown, és ez ebben a formában bizony túlzás.

Megértem, ha valaki mást várt a bandától, és nagy csalódásként éli meg ezt a lemezt. Én viszont igazság szerint régen is inkább csak bírtam őket, mintsem rajongó lettem volna, és ilyen minőségemben kifejezetten tetszik a Threat To Survival. Az utolsó két Nickelbacknél például simán sokkal jobb ez az album, vagyis ha valami korszerű rockmuzsikára vágysz, amit egy óriási énekes visz a hátán, tele van erős dallamokkal, és nyíltan kommersz jellege ellenére is végig megmarad okosan zeneinek, szerintem ne keresgélj tovább.