Shock!

Itt a hetvenhatodik talján bagázs. Kellett nekünk, mint halnak az esernyő. A 2001-ben létrejött ötösfogat a dallamos, gyors alapritmusú, csengő-bongó szintivel aláfestett vonalat képviseli. De ez cseppet sem meglepő, ha tekintetbe vesszük, hogy a bandát az a Ross Lukather dobos alapította, aki megjárta már a Labyrinth és az Athena színeit is...

Nos, Ross barátunk sajna nem volt elég alapos és maximalista, amikor maga köré gyűjtötte nyáját. Az énekesként funkcionáló Francesco Neretti ugyanis nem nagy durranás, hiába énekelt az Athena Twilight of Days albumán. Gyakran nyivákol, a magasabb tartományokban igencsak harmatos színvonalon nyomatja a melót. Néha kifejezetten gyászos a teljesítménye. Maga Ross is idegesítően laposan ütlegeli a bőröket, mint egy túlhúzott robot, egyre csak csépeli azt a szerencsétlen pergőt, ha kell, ha nem. A nóták közt nagyítóval sem találok olyan darabokat, melyek kiemelésre méltók lennének. Nagy fene szürke gomolyag az egész. Hallgatható, de semmi több. A hangzás sem túl fényes, többnyire nélkülözi a megfelelő arányokat, minden egyformán zajol, pörög, zakatol. Ez különösképp akkor zavaró, amikor talán még valami jót is ki lehetett volna hozni az alapanyagból, mint pl. a címadó szerzemény esetében...

A hosszú dialógussal, Arany Málna-díjra érdemes mű-veszekedéssel induló Memories - emiatt a hiteltelen és fölösleges dramatizálás miatt - az album mélypontjának tekinthető. Ezen még a szaxofon sem segít... Az anyag kevéske jó pillanata közé tartozik az utolsó nótaként felnyomott Rosanna - tán azért, mert feldolgozás és nem ők írták???...

Az album kb. a harmadik-negyedik dal körül totál uncsivá válik. Hiába hívtak különféle vendégeket, szakikat a stúdióba, a végeredményen ez mit sem javított. Jellegtelen massza az egész. Szerintem pénzkidobás erre költeni, hiába kedveli valaki a dallamos olasz bandákat. Épp azért, mert tucatszám nőnek ki a nagy csizmából, inkább nézelődjünk tovább a boltok polcain és válasszunk színvonalasabb albumokat, mint a Last Sunrise. Nem lesz nehéz dolgunk.