Tizenöt év szünet két egymást követő szólólemez között olyan teljesítmény, amely akár Axl Rose-nak is becsületére válna, de ha azt nézzük, Tim Skold mennyi mindennel foglalta el magát 1996 óta, akkor mindjárt más az ábra. Az inkább csak kultikusnak tekinthető KMFDM-es ténykedése mellett szépen bekerült a mainstream köztudatba is, hiszen a Marilyn Manson dalszerzőjeként eltöltött évek sokkal szélesebb körben ismertethették meg az indusztriális rock egyik alapfigurájának nevét. Tegyük azért hozzá azt is, hogy az egyik legismertebb rockprodukció főnöke ugyan sok tekintetben zseniálisan hozza a szerepét, de zeneileg annyit ér egy jófajta dalszerző partner nélkül, mint egy pár bilincs rácsos ágy nélkül, vagyis a kooperáció mindkét fél számára igencsak előnyös lehetett.
Bevallom, engem a Skolddal készített Manson lemezek éppúgy nem döntöttek le a lábamról, mint az Antichrist Superstar óta született összes többi sem, de mivel az Anomie amúgyis egy maximális szólóprodukció, ezért – 15 év ide vagy oda – a friss anyagot igazából amúgyis is csak az 1996-os Skoldhoz látom értelmét hozzámérni.
Természetesen, ha már ipari alapú rock zenéről beszélünk, nem lehet említés nélkül hagyni Skold régi zenekarának 1993-as Violent New Breed lemezét, amelyről – remélem - mindenki tudja, milyen páratlan formában ötvözte az indusztriális agyszaggatást a ragadós refrénekkel. Talán nem meglepő, ha rögtön leszögezem, milyen rosszul jár az a rajongó, aki ilyesmit vár Skold legújabb produktumától, és nem csak azért, mert Harry Cody (Shotgun Messiah gitáros) nélkül nem is lehet felidézni azt a zenei világot, hanem azért is, mert már nem 1993-at vagy 1996-ot írunk: ez itt egy középkorú zenész érett, kiforrott munkája.
Ennek megfelelően a '96-os lemez ismerői ne Devil Inside vagy Chaos tipusú pörgős súlyosságokra számítsanak, hanem olyan finom, elborult hangulatdarabokra, mint amilyen a Void, a Remember vagy a Hail Mary volt annak idején: a lemez tizennégy számából körülbelül nyolc-kilenc erősen ebbe az irányba tendál. Ez persze önmagában még nem lenne baj, hiszen ezek között olyanok is vannak, mint a nem csak a címében, de stílusában és minőségében is a műfaj etalonját idéző Becoming, ami egy végletesen elborult, lassan ható, de annál nagyobbat ütő ipari szörnyeteg a Nine Inch Nails szellemében.
Aztán ott van a Black Out, ami szépen megformált, hangulatos ipari fémdarab, vagy a szintén jól eltalált, emlékezetes Miserable Never Ever. Mivel az 1990-es évek elég régen véget értek, vagyis az ipari zenék újdonságértéke rég ködbe veszett, ezért manapság ebben a stílusban (is) csak a jól megírt dalok számítanak. Skoldnak persze nem kell a szomszédba mennie ezekért, és bár hangja még kevesebb van, mint Mansonnak, a jól megírt témák, dallamok azért így is átjönnek a szőke zenész hallhatóan szívből jövő előadásában.
Hangulatos, utazós darabokból tehát nincs hiány, a gond sokkal inkább azokkal a gyorsabb témákkal van, amelyekkel Skold a változatosságot kívánta biztosítani. Rögtön másodiknak jön a Suck, amit remélhetőleg csak Manson-paródiának szánt, ugyanis nemcsak a „Suck My Rock"-ot sulykoló refrénje idézi fel a a God Of Fuckot, de a zenei alap is egy az egyben Beautiful People. A nem sokkal utána hallható Angel Of Noise némiképp felüdít Ministry-húzású riffjével, ráadásul ebbe még black metalos blastbeateket is sikerült belecsempészni, viszont amit utána Satellite címen előad, arra nem létezik mentség. Ez ugyanis egy olyan lőtyögős, harmadrendű Bowie-utánérzés, amit még Manson se tett fel volna annak idején (az erősen Bowie-hatású) Mechanical Animals lemezére. Később, a lassú számok valamelyikében mintha még némi Roxy Music hatás is bejönne, de ami igazán szomorú, hogy amikor végre rálép a gázpedálra, akkor is csak egy olyan tucat, diszkós beütésű elektro dal jön ki belőle (Tonight), ami talán elmenne egy Blaqk Audio típusú szintipop lemez japán bónuszaként, de itt azért nem messze nem ezt várná az ember.
Túl sok szám, ezek közül túl sok lassú, elszállós téma, és összességében a vitathatlanul erős darabok mellett üresjáratból is akad azért rendesen. A jó pillanatok bizonyítják, hogy Tim Skold még mindig ott van a dalszerzői topligában, a mellényúlások viszont egy jó producer vagy gitáros-alkotó partner szükségességéről árulkodnak. Tim, figyelj csak, átküldhetem neked egy bizonyos Harry Cody telefonszámát?
