Shock!

Volt egyszer egy punkrock-csapat, úgy hívták, hogy C.A.F.B., illetve hülyeséget beszélek, hiszen van az még most is, csak éppen már engem nem érdekel különösebben. Viszont amikor még odafigyeltem rájuk, az meg annyira régen volt, hogy még egy bizonyos Szakácsi Gábor, azaz Greg danolt ottan, pedig ez a jóember már vagy tizenhét éve kiköltözött Amerikába, mégpedig a nem éppen punkrock-központ hírében álló Seattle-be. A korábban általa vezérelt Cops Are Fucking Bastardsre (mert hogy bizony ez volt a rövidítés feloldása) pedig leginkább úgy emlékszem vissza, mint egy korrekt, ám igazából semmi extrát nem nyújtó bandára, akiket néhányszor még élőben is láttam, a Zanza lemezük tán meg is van valahol, a slágerük meg a Nő vagy, csak nő... volt a Rituális Rémtettek nyomán. Ha jól rémlik.

A nagy vízen átkelő, idegenbe szakadt hazánkfia bizony már tizenkét éve nyüstöli a Sledgebacket is, akikről annak ellenére tavalyig nem is hallottam, hogy a fura elnevezésű 36206 már a nyolcadik nagylemezük a sorban! És a muzsikájuk valahol pont olyan, mint amilyennek a C.A.F.B. él emlékezetemben: kicsit karcos, de igazából senkit nem bántó, vidám és laza punk rock, leginkább kaliforniai jelleggel, mármint nem úgy, mint a Dead Kennedys, hanem inkább, mint az Offspring meg a Bad Religion (régebbről meg a Ramones), pár perces, slágeres-dallamos dalocskák. És igazából a lényeg is pont ugyanaz, mint régen volt: a produkció most is korrekt, ám igazából semmi extrát nem nyújt.

A lemezen tizennégy plusz egy dal található, felváltva magyar és ánglius nyelven (a magyar azért több), és érdekes ugyan, hogy Greg mind a kettőt akcentussal beszéli, de egyáltalán nem bántó a dolog. A magyar nyelvű tételek közül a karcosabbak az Aurórát, a lágyabbak meg az Élni vagy égni-korszakos Tankcsapdát juttatták eszembe, ha engem kérdezel, akkor már inkább az előbbi típus jön be, az olyanok, mint a Múló állapot, a Maradék élet vagy a Hagyj élni. De ezzel együtt is úgy vélem, hogy összességében ezek bizony nem valami bivalyerősek, sokkal jobban sikerültek az angol nyelvű dalok, a legjobb mondjuk helyből a nyitó Unchosen (az egész korong legmorcosabbja, ilyenből kellett volna több), de a hasonló kaliberű System sem rossz, mint ahogy a kocsma-himnusz Wasted sem. Az anyagon egyébként akad két „kakukktojás" is: az alig egyperces instru Gotti és a finom-akusztikus-borongós hangulatú Úton. A plusz egyedik tétel pedig az előző, Land Of The Freak lemezen szerepelt The Hate újrafelvett változata – ez mondjuk elég jó dal is, nem csoda, hogy kapott még egy esélyt.

Végül egy pozitívum és egy elég komoly negatív összetevő vár még kiemelésre, de kezdjük a vidám dolgokkal. Az egész produkcióban a legjobb dolog Greg hangja, egy mélyebb fekvésű, három doboz Munkás elfogyasztása után a kádban énekelgető Lukács Laci-orgánumot tessék elképzelni, és ez mindenképpen jó pont. A másik oldalról viszont a hangzás bizony elég gáz. Sokszor erőtlen, néhol kifejezetten dinamikátlan, és szinte mindig aránytalan, ami egy ilyen jellegű, egyértelműen energia-átadásra épülő muzsikát igencsak ki tud herélni – itt azért teljes mértékben nem sikerül neki, de sokat ront az összképen.

Alapvetően feelinges, pozitív hangulatú zene ez, nagy dolgokat nem kell tőle várni, mert nem is fog adni, de így, a meleg idő közeledtével egészen stílszerű, sör mellé jó kiegészítő lehet. Legyünk hát ezúttal mi is engedékenyek a pontozásnál.