Shock!

Érdekes zenekar ez a Staind. Valahogy minden lemezük betalál nálam első meghallgatáskor, aztán egy idő után kiszorulnak a lejátszómból. Aztán, mikor felteszem magamnak a kérdést, vajon azért van-e ez, mert mégsem bizonyultak elég jónak a dalok, és újra előkapom a korongokat, megint csak elkap a hangulat.

Fura ez, eddig általában egyszerűbben el lehetett dönteni, hogy egy adott lemez jó vagy nem. A Staind nálam megmaradt az egészen jó skatulyában, csak valószínűleg ennek egy "néha kell neki egy kis szünet" című almappába kell elraktározni. Valószínűleg ilyen lesz a Chapter V is, mivel hatásaiban megegyezett az előző albumokkal. Most is megállapítottam már legelső hallgatáskor, hogy kifejezetten jó az anyag, valamint azt is, hogy emellett semmit nem tettek hozzá az eddig is ügyesen mixelt grunge-slágerrock mixhez.

Az első dallal már a 14 Shades lemezen is megvicceltek, súly gitárriffel kezdtek akkor is, és most is ezt teszik Run Away cím alatt. Csak aztán az előző lemez - pár kivételtől eltekintve - visszapottyant balladisztikusba (ami mondjuk számomra nem volt probléma, csupán mást ígért a lemez indítása). Nos, a dalok között megint van jó pár ballada, és... megint nem baj. Mondjuk az is tény, hogy a 14 Shades megírásakor Aaron Lewis énekes jelentősen bele volt zazulva kislánya születésébe - szinte az egész lemez róla szól, és még az Alice In Chains énekesének emlékére írt dalban is megemlíti. Ballada és szirup túltengés szempontjából ígéretesebb, hogy most már az önmarcangolás és a múltbeli tettekkel kapcsolatos gyötrődés áll a Chapter V koncepciójának középpontjában. Ez azért már inkább metal...

A nyitó Run Away, a kétlábgépeket is felvonultató Paper Jesus, vagy a súlyos, középtempós King Of All Excuses képviseli a metalosabb oldalt, de a már szinte kötelező balladák mellett nagy súlyt kapott a "köztes állapot" is: Akadnak ugyanis olyan dalok, mint a Right Here vagy a Please, melyek alapvetően balladisztikus megközelítésben, ám a szirup helyett ötletes, metalosabb hangszereléssel egész érdekes vegyületet képeznek.

Fontos tény, hogy kezdenek elszakadni a - talán kényszerből - magukkal cipelt modern rock dalszerkezetektől, egyre gyakrabban bukkannak fel gitárszólók, verze-variánsok, bridge-ek is. Mike Mushok gitáros egészen megtáltosodott, eddig nem szólóhős szerepében ismerhettük meg, most pedig nem csak hogy nekiállt hangszere nyakának magasabb régióit is felfedezni, de még jól is csinálja. A Reply-ban találjuk meg a lemez legfeelingesebb gitárnyűvését, de az Everything Changes-t se hitte volna el a gitáros, ha pár éve megmutatják neki, miszerint ez a szólózás az ő műve lesz egyszer.

Egy szó mint száz: most óvatosságból "csak" kilenc pontot biggyesztek a Chapter V neve mellé, hátha ez is ilyen fura tetszik-nem hallgatom-tetszik-nem hallgatom ciklusba kerül. De hogy jó lemez, az kétségtelen.