Shock!

Jaj. Eljött az a korszak, amikor mindenki csinálhat lemezt, akinek van elég lelkesedése és pénze. Viszont az már nem szükséges az ilyesmihez, hogy valóban lemezérett is legyen egy csapat vagy előadó. Ennek tipikus példája a Stainless Steel, aki bizony, már a második lemezét tette le az asztalra a debütáló Wigant után.

Oké, szögezzünk le valamit. Fejlődtek a srácok. Az első lemez hallatán olyan szinten hűltem el, mint az etióp légideszantos, akit véletlenül Grönlandon dobnak ki a repülőből. Az a lemez kábé azt a szintet ütötte meg, amit az ember talán már el mer küldeni első demóként - kidolgozatlan dalok, hamis ének, borzalmas kiejtés, tehát gyakorlatilag az összes kezdő zenekarokra jellemző gyermekbetegség jellemezte azt az anyagot. Ami most látszik, picit pontosabb lett az ének (bár még mindig hamiskás sajnos, ami főleg a vokáloknál ütközik ki), kicsit pontosabban lettek feljátszva is a dolgok... De sajnos ez nem elég ahhoz, hogy meg tudjak barátkozni a Belső Vörös Hőséggel.

Nagyon remélem, hogy a fiúk a most következőket tényleg annak veszik, ami lenni akar: építő jellegű hozzáfűzéseknek, amiket azért suttogok halkan a fülükbe, hogy ténylegesen elérhessék egyszer azt a szintet, amire igazán vágynak.

Szóval... Angolság. Először a szövegeket veséztem ki, mielőtt meghallgattam volna az anyagot. Hááát, nem ártott volna végignézetni egy anyanyelvi, vagy legalábbis egy hazai profi lektorral. Nem hogy szerkezetek, még szavak is akadnak, amelyek az angolban egyszerűen nem léteznek. Aztán, mikor fülelni is kezdtem a dalokat, rá kellett jönnöm, hogy "méltó" kiejtés társult a leírtakhoz, ez az a bizonyos "hunglish", amelytől féltve óvok mindenkit, aki angolul szeretne megszólalni. Az egy dolog, hogy a magyar rockereknek nagy százalékban még mindegy, mennyire pontos az angolság, de bizony itt már a külföld a cél (ha jól tudom) és ott bizony hatalmasat bukik minden érthetetlen angolsággal felénekelt lemez, lehet akár muzikálisan mestermű is... Angoltanár és sok-sok beszéd, gyakorlás csodákat művelne.

Második pont: a hangzás. A "P" stúdió és Küronya Miklós csodákat tud művelni azokkal a zenekarokkal, akik már meglévő, határozott sounddal bírnak, de sajnos jelen esetben is megtapasztalhatjuk, bizony vérszegény a megszólalás. Vékony a gitár, a dob hátul cicceg és kattog, valahogy szikár és gyenge az összkép. Pedig zeneileg lennének itt már villanások! Oké, nem az egyediség és az egyéniség bajnokai rozsdamentes barátaink, de Maidenes szólókat jól írnak.

Ja, most nézem, a zenéről konkrétan alig esik szó. Miért is? Mert jellegtelen. Német hősmetal a legtipikusabb fajtából, sajnos mindennemű egyediség nélkül. Galoppozás, nagyívűnek szánt, de elcsépelt kórusok, nyolcvanas évek germán retró. Nehéz kiemelni bármilyen egyedit sajnos...

Na, konklúzió: "Tanulni, tanulni, tanulni" - mondta vala hős vezérünk, az öreg kecskeszakállú, és én is csak ezt visszhangozhatom. Legyen ez a lemez egy jól megcsinált demó, amiből ki kell szűrni a hibákat és felfejlődni arra a szintre, ami elegendő egy tényleges nemzetközi megmérettetéshez. Mert ez így - már elnézést a direkt rossz angolságot kihasználó szójátékért - csak Steelless Stain.