No, felköthetem az összes rajtam lévő jégeralsót és klottgatyát, mert olyan véleményt kell kreálnom, amit utána aránylag gyorsan és könnyedén le tudok majd fordítani e svéd banda frontemberének, Ronny Hemlinnek, aki árgus szemmel figyeli minden szavamat. (Már az első mondatot sem lehet épeszű módon lefordítani, szóval jó eséllyel indítok...)
A Steel Attack nem is oly rég dobta piacra Enslaved című albumát, ami igencsak elnyerte a tetszésemet, így okkal remélhetem: új munkájuk színvonala felér előbbi, vallásos témákkal foglalkozó lemezük nívójához.
A fiúk izomból és ésszel egyaránt nyomatott, dögerős, úthengerként taroló powerben nyomulnak. A vadonás anyag tüstént a címadó szerzeménnyel nyit. Ami elsőként feltűnik, az a szolid billentyűs játék, ami eddig nemigen volt jellemző a csapat zenéjére. A dallamok elsőre mintha kissé indirektek, elvontkák lennének, de a refrén környékén helyrezökken a dolog. A visszafogott tempójú kezdés után a Dead Forever felpörgeti az iramot. Nem tehetek róla, de Ronny magas fekvésű, erőteljes hangja folyamatosan nagy hatással van rám. Két oldalról támadó gitárok pilinckáznak, betonoznak, a dallam pedig sodró és buzgó bólogatásra késztet. A Shallow Seas of Hatred komor elszántsággal menetelő nóta, többszólamú énekrészekkel díszítve.
A Dreaming nem egy séma-darab, mind tempóit, mind hangulatait illetően többszínű. Hol tarol, hol elborul, vagy épp tétovázva tűnődözik. Az Embraced by Fear ismét használ egy kevés billentyűt a háttérbe rejtve, egyébként pedig a címadó szerzemény kissé elvontabb, különös dallamvilágát idézi elénk - és máris kedvencnek tűnik. Élvezetes a dobmunka a témájában Enslaved-ízű Invisible God nótában, a gityók pedig olyan pöpec melódiával kényeztetnek, amit akár a Maiden is írhatott volna. A Sanctimonious baljós hangulata olyasmi, mint egy hagymázas rémálomé, amiből nem tudunk felébredni. És ezen még a feldúsított vokálok sem enyhítenek.
A Haunting érzelmesebb húrokat penget, a Show Me The Way pedig a teperős, szilaj nóták számát gyarapítja. A mérsékelten barátságos, viszont annál súlyosabb Winter Hell tán azt magyarázza, miért nagy a halálozási ráta Skandináviában a téli hónapokban. Az I Bow my Head in Shame lehetne akár könnymaszatos ballada is - de nem az. Steel Attackék még szégyenpírral az orcájukon is igen mogorvák és karcosak. Az albumot lezáró dal a másik oldalon található. Nem őrültem meg, ellenben a lassúdad hömpölygésű, tonnás nóta a The Other Side címet viseli.
A Diabolic Symphony hangulatában, nótái szerkezetében, dallamaiban, de még megszólalásában sem igazán utánozza az Enslaved albumot, ami egyértelműen értékelendő. Az, hogy a maga módján mindkét album nagyjából kifogástalan, külön jutalom számunkra. Ezúttal talán több a figyelmet igénylő, elsőre furcsának vagy szokatlannak ható, rágós melódia - ami csak jót tesz egy lemeznek. Igényes, derekas melót rejtő anyag.
