Egyfajta tendencia a zenei életben, hogy időről-időre divatossá válik művelni egy bizonyos stílust, manapság a metalcore lett ilyen, ami előidézte azt, hogy Dunát lehet rekeszteni az ilyen bandákkal. Mikor először hallgattam The Black Dahlia Murdert, csodálkoztam, mi a tényleges haszna egy újabb metalcore csapatnak, aztán sokadik hallgatásra kezdtem rájönni arra, hogy azért ez a csapat messze több mint egy „átlag" zenekar, ami ebben a közegben mozog, így tulajdonképpen örültem, mikor elérhetővé vált a harmadik stúdiólemez, ami a keresztségben a Nocturnal címet kapta.
A Miasma remek lemez volt, sallangmentes, tiszta, de valahogy nem hallgattam sokat, mert nagyon hamar kiismerhetővé vált, ami ugye nem segíti elő, hogy sokáig a lejátszóban maradhasson. Az új lemeztől több változatosságot, és jobb hangzást vártam, és azt kell, hogy mondjam, megkaptam.
Azért a csapat nem volt túl szerencsés az utóbbi időben, hiszen bár ez még csak a harmadik teljes lemez, már a sokadik tagcseréjükön vannak túl, az új lemezen a basszusgitáron Dave Lock helyett már Ryan „Bart" Williams vitézkedik, a dobverőket pedig Shannon Lucas vette át Pierre Langlois-tól, utóbbi csak koncerten egészítette ki a bandát, lemezen nem szerepelt.
A korong durván 34 percnyi zenét rejt, tehát nem nyúlik el rétestésztaként, bevehető adag, épp annyira hosszú, hogy ne okozzon gyomorrántást a fogyasztása. Már említettem, hogy több változatosságot kaptam az új lemeztől és ez azért örömteli esemény, a 10 dal szinte mindegyike más és más karaktert hordoz. Az első négy dal nagyjából lefedhető a metalcore címkével, abból is a dühösebb, arcbamászóbb változattal, svéd acélba oltott remek dallamos riffekkel és változatos vokálokkal. Aztán az ötödik, címadó dal már kilép a címke árnyékából, rengeteg death elem dúsítja az amúgy is súlyos soundot, és a vokálnak köszönhetően már a black metal is beköszön. Innentől fordul meg a témák aránya és lesz egyre markánsabb a black és death hatás, és lesz egyre kevésbé jellemző a metalcore-os hozzáállás. A Nocturnal című nóta tulajdonképpen mérföldkő a korongon, hiszen innen kezdődnek az izgalmasabb témák. Itt van mindjárt a hatodik Deathmask Divine, ahol konkrét death/black témákat is hallhatunk, a sodró, lendületes középrésznél remekül illeszkedik a képbe a black hatású tekerés és az azt támogató vokál, aztán a szóló megint dallamos és remek. Persze amikor én black hatásról beszélek, nem az ortodox hívőknek jelzek, hogy itt az új éjfekete géniusz, hiszen ez csak hatás.
Vicces egyébként, de részben Trevor Strnad vokalista hangszínei, részben a hatásoknak köszönhetően a dallamos black csapatok ugranak be elsőre, azok közül is a legmarkánsabb a Cradle Of Filth jelenléte (tudom, hogy az nem black metal, de ez nem vitafórum, hanem egy cikk), Srtnad magasabb fekvésű hangja kiköpött Dani Filth, a dallamos témák pedig a COF jobb időszakait idézik.
Nagyon eltalált nóta a kilencedik To A Breathless Oblivion, ahol aztán tényleg összekutyultak mindent, amihez csak hozzájutottak, az, hogy a keverék fogyasztható lett, annak köszönhető, hogy dalszerzés tekintetében nem áll rosszul a Black Dahlia. Itt is igen sok a sodró black hatású téma, a death metalos döngölés, a keménységet oldja egy újabb remek dallamos szóló - és nem mellékesen ez a lemez leghosszabb tétele. Az utolsó nótához, ami a Warborn címet viseli, tényleg nemigen tudok mit hozzászólni, hiszen ez már szinte tényleg közelít a black metalhoz, nem az, de közel járnak a műfajhoz a srácok. Nem a lemez legsikerültebb tétele, de ha arról van szó, hogy sikerült-e kitörni a metalcore skatulyából, akkor erre a Warborn a bizonyíték, igen, sikerült.
A hangszeresekre abszolút nem lehet panasz, a ritmusszekció Bart Williamsszel és Shannon Lucasszal remekül teljesít, pontosak, és precízek, ami ebben a stílusban nem hátrány. Brian Eschbach és John Kempainen a gitároknál pedig remekül egyensúlyoznak a különböző stílusok között. A produkció megint jól sikerült, de a hangzásnak köze nincs a Miasma tömény, mélyrehangolt zúzásához, itt sokkal tisztább a sound, de az erő az megmaradt.
Zárásnak annyit tudok mondani, hogy metalcore fanoknak kötelező, talán annak is, aki szereti a stílusok vegyítését, de nem komálja metalcore-t, és persze minden zenét szerető embernek szívből ajánlom, remek lemez lett ez. Persze van még hová tovább lépni, de jó úton járnak.
