Shock!

Végül ugyan kifutottam a kritikával az időből, így nem is írtunk róla, de azért elég rendszeresen hallgattam két évvel ezelőtt a The Dark Element bemutatkozó lemezét. Az elsősorban ma is a Sonata Arctica múltjából ismert, de számos más projektben is részes, illetve nemrég az Insomniumba is beszállt Jani Liimatainen kimondottan szórakoztató anyagot írt a Nightwish középkorszakát fémjelző Anette Olzon énekesnővel/nek. Nem kellett túl sokat belelátni az albumba, de annak, ami, kiválóan sikerült. Nincs ez másképp a Songs The Night Sings című folytatással sem: ugyanaz a jellegzetesen nordikus, szimfonikus aláfestésű pop metal kapott helyet a lemezen, mint az elsőn.

Ha esetleg nem hallottad volna még a The Dark Elementet, viszonylag könnyen érzékeltethető a lényeg. Jani az ezredfordulós metalgeneráció képviselője, így természetesen nem kevés rejlik a zenéjében az akkori északi fémzenék érzésvilágából. Ez azonban inkább csak a monumentális megközelítésben, illetve itt-ott – például mindjárt a nyitó Not Your Monsterben – a dallamvilágban érhető tetten, mert a projekt zeneileg távolról sem a kétlábdob-taposós, power/speedes vonalon mozog. Anette hangja, megközelítése miatt sokkal inkább az ABBA-párhuzamok adják magukat egyből, ami ugye szintén a sarkvidék-közeli érzést erősíti, csak másképp. Magyarán szólva itt aztán tényleg nincs sok köntörfalazás: slágeres, ragadós, könnyen fogható dalok sorakoznak egymás után.

A két főszereplő az első album zenei kiterjesztéseként jellemzi a Songs The Night Singset. Ez akár így is lehet, bár én a magam részéről nem érzékelek lényegi kilengéseket semmilyen irányba, maga a muzsika és a feeling is egészen hasonló. Ha már bejött a recept, hülyék lennének rajta változtatni, ugye... De amúgy ezzel együtt sincs okom kételkedni abban, hogy mindketten élvezik a közös zenélést, mivel az albumnak van egy természetes, magától értetődő húzása, egyetlen pillanatig sem tűnik mesterkéltnek, erőltetettnek. És ezt úgy mondom, hogy noha bármikor megemelem a kalapomat Ulvaeus és Andersson mesterek dalszerzői-hangszerelési nagysága előtt, pár dalt leszámítva soha nem kedveltem különösebben az ABBA dolgait, és milleniumi szimfo-epikus-heavy-satöbbi metalt sem hallgatok már gyakorlatilag hosszú évek óta soha magamtól.

Vagyis száz szónak is egy a vége: ez egy kifejezetten jól megírt dalokkal teli, energikus anyag sok fogós refrénnel, szóval cseppet sem nehéz szólni hagyni, ha már egyszer elindítottad. A maga nemében persze rejlik benne egy rózsaszín cukormázas, rágógumis jelleg is: a Silence Between The Worlds gitárokkal és csilingelő billentyűkkel felturbózott dizsis-táncos groove-ja például már-már szinte eurodiszkó, a Pills On My Pillow meg teljes egészében az, de rendesen megírta őket Jani, szóval nem tud zavarni a dolog. A Get Out Of My Headnél meg főleg nem, ahol a ciccegő-vartyogó gépi ütemek közepette azért ott figyel a lemez egyik legjobb riffje is, a refrént pedig elsőre megjegyzed. Az 1987-es szabású, seggrázós szintis középrész hallatán pedig még talán maga Giorgio Moroder vagy Michael Cretu is elismerően csettintene... De ennél azért nagyobbat üt a húzósabb, riffelősebb, fémesebb The Pallbearer Walks Alone a maga szépen ívelő refrénjével, amelyhez fogható slágert a Sonata például már elég régen nem képes írni. Olzon kisasszony persze más jelleget ad a sztorinak, de a zene abszolút nem áll távol Liimatainen gyökereitől. És hangulatos az I Have To Go is a maga zongorás-bárénekesnős hangulatával – Anette-nek a Nightwishben sem állt rosszul az ilyesmi, amikor megpróbálkoztak vele. Az énekesnő hangja egyébként nem különösebben jellegzetes vagy nagy terjedelmű, de ezzel a kicsit édeskés tónussal pont passzol a dalokhoz. A kissé műanyag soundba meg más esetben bizonyára belekötnék, de ehhez a zenéhez épp ez illik.

Mint említettem, nem kell túlgondolni a The Dark Elementet, nyilván semmilyen értelemben sem a rockzene csúcsa ez a projekt, de ha éppen valami limonádéra vágysz, ami egyrészt igencsak zenei, másfelől a maga nemében kimondottan profi és okos, nyugodt szívvel tudom ajánlani. Én bírom.