Shock!

Hiába meregetem a szemem, a sötét tónusú, mégis tetszetős borító egyik szegletében sem tudtam felfedezni Kate Beckinsale hosszúkabátos, bakancsos, állig felfegyverzett árnyát... A svéd csapat eredetileg akusztikus zenét bazseválva akart boldogulni. Idővel azonban rájöhettek, hogy ilyesmit manapság jobb nem erőltetni (hacsak nem szimfonikus zenekarban ül az ember), mert végül megjött az eszük és bedugtak ezt-azt a kettőhúszba.

A mesélős kedvű muzsikusoknak az Underworld immáron a negyedik albuma, amely saját bevallásuk szerint nem mást, mint nagybetűs Heavy Metalt tartalmaz. Komoran zakatolva indít a Changeling, melynek szigorát a melódiadús refrén, illetve a gityóvirga oldja. A megszólalás dinamikus, erőteljes, a gitársound pedig prímán harapós, akár egy kötelességtudó buldog.

Gyorsabb tempót diktál az Eyes of the Dead, melyben szorgos bőgőzizegés alapozza a sejtelmesen susogó részeket, majd felzendülnek a vokálok, mi pedig lelkesen széthedbengelhetjük magunkat. L-G Persson a legjobb énekes, akivel a mai napon szerencsém volt összefutni (haha...). Szegény fickó, úgy néz ki, mint egy gyomorbajos panda, de a torkában megvan a kellően dögös ráspoly, és a tüdeje is bírja szuflával. Annyira nem jó, mint a Nocturnal Rites Jonnyja, vagy a Steel Attack Ronnyja, de ő is elég gromekül odateszi magát. Hiába, az ikeások ebben sűrűn jeleskednek.

Takaréklángon, ráérősen topog a The Fiddler. A lendületre kapó Watcher in the Deep leszállítja a következő dallamgigászt, ami tőből kitépi a hajunkat. Erősen himnikus szinten mozgunk. No, az ilyen tutkó nótákat hiányolom én a középszerű csapatok legtöbbjénél. Ismét belassulunk, ezúttal lírázunk is egy kicsit, de a jelenség átmeneti csupán és nem csap át édes-mézes szenvelgésbe.

Szépségről és szörnyetegről szól a következő mese - nem tudom, létezik még banda, aki egyszer sem dolgozta fel ezt a témát? Sebaj, a Beauty is the Beast a tüzes, energikus szerzemények számát növeli. (Gyűjtik, gyűjtögetik szorgosan a piros pontokat!) A címadó tétel olyan dallammal indít, aminőt a Metal Nagy Kottájába belekomponáltak az erre hivatott mesterek. Rejlik benne egy cseppnyi álmodozó, finoman simulékony jelleg, de ez nem válik hátrányára. A Magic Elements többé-kevésbé az Eyes of the Dead nyaktörő iramát ölti magára. Tökös heavy/power dörrenet, kívánni se lehetne különbet. Elszántan túrnak a húrosok, agyba-főbe teper a dob, a nóta mégse válik értelmetlen szpíd-tébollyá. Annál ezek a fiúk jobban értik a dolgukat. Mackósan cammog át rajtunk a Shine On, majd az anyagot egy olyan darab zárja, amelynek Ace of Spades a címe. Akit ez bármire emlékeztet, ne keresse fel elmeorvosát, elegendő, ha eldzsal a CD-gyűjteménye M betűjéig és ott körülkémlel... A feldolgozás egyszerűen tökéletes. De elképesztő szinten. Ehhez fogható tökélyt egyetlen (Queensryche) cover esetében tapasztaltam, anno le is hidaltam rendesen. Hát, most is fogdosom a padlót!

Mindig is vevő voltam a mesékre - most sincs ez másként. Főként, ha a történetek mellé ilyen élvezetes, korrektül kidolgozott és nívósan megszólaló zene társul. Az Underworld bizony hallgattatja magát. Újra és újra. A pont akár ennél is több lehetne, ha nem sokallnám a leállós részeket. Értem én, hogy kell az egyensúly és a változatosság, blabla, de nekem egy albumon egy tötymörgés is elég!