Szép történelmi témát választott magának a hatosfogat, mint második albumuk alapötletét. Hosszabb, teljes egészében nagyzenekari bevezetővel indítanak, a Rerum Memoriaval, amely tüstént visszaröppent bennünket a tizenegyedik század véres-elkeseredett küzdelmeinek színhelyére, a hastingsi csatamezőre, ahol Harold körmeszakadtáig fenekedett a csúf normann és viking seregekkel...
Aztán érkezik egy sikoly, majd gázba taposnak a taljánok és belekezdenek a történet részletes feldolgozásába. Nem sok kétségem maradhatna hovatartozásukat illetően akkor sem, ha fittyet sem tudnék a csapatról. Ez a tripptrapp, virga gityós, hömpölygős, szimfonikus-epikus világ az olaszfiak sajátja. Jól bejáratott út, melyről csak kevesen mernek letérni és valami igazán egyedit alkotni... Ők azért próbálkoznak ilyesmivel.
Apró instrumentális átkötések színesítik a több részre tagolt nótákat és zavarban vagyok, ha követnem kell, hol tartunk, mert pl. 3, 7, 9, 11. dal nincs is feltüntetve a borítón... A mjuzik közben a legkevésbé sem egysíkú, a fiúk progresszív vonalon is próbálkoznak, elegyítve ezt női és férfi kórusok monumentális beékelésével. Orgonát hallunk, operás áriázást, molyolnak veszettül a gitárok és böcsülettel aprózza Claudio Diprima is a dobok mögött. Az az érzésem, túl sok mindent szándékoznak belegyömickélni egy-egy nótába a fiúk. Csak kapkodom a fejem.
Változatosság, az aztán akad dögivel. Romantikus, pikulás betétek után olyan tempóáradatok csípik nyakon a gyanútlan hallgatót, hogy csak győzze szuflával. Óriásivá hízott vokálok, fenséges ívű dallamok, szimfonikus kavalkád. A srácok virgoncan keverik a korabéli, gyertyafényes, udvari hangulatot a szélvészgyors, dinamikus észvesztéssel. Azt hittem, ehhez az albumhoz legalább a milanói Scala nagyzenekarát ki kellett bérelniük a felvételek idejére, megpakolva az operaház teljes énekkarával, összes karmesterével, díszletmunkásával és jegyszedő nénijével, de a fiúk beérték a Teatro Massimo tagságával. Az eredmény mindenesetre hatásos. Mi több, lenyűgöző. Igaz, már a nyolcadik nótát hallgatom, de még mindig vergődöm, hogy miféle zene is ez, ám legalább elmondható róla, hogy nem az az elsőre emészthető fajta - és ez is valami. Dario Grillo teljesen elfogadhatóan énekel. (Az első sikoly hallatán titkon elrettentem: tán végig nyervákolni fog?, de erről szerencsére szó sincs...)
A nótákat felesleges szétboncolni, különválasztva elemezgetni, mert teljesen összefolynak. Nem csupán "fizikailag", de tematikájukban, felépítésükben is. Talán a tizedik hallgatásnál már képes leszek különbséget tenni köztük. Bár ez sem biztos. Monumentális módon lett ez a csata megénekelve, előadva. Szimfonikus köntösbe bugyolált epikus, klasszikus, progresszív átadása az 1066. október 14-én kicsúcsosodott eseményeknek. Azon merész - és türelmes - egyedek számára ajánlom, akik nem a könnyen befogadható, elsőre tiszta és érthető zenéket kedvelik, hanem a rágósabb, cupákosabb fajtát. Miheztartás végett: Rhapsody = krumplifőzelék, Thy Majestie = csülkös pacal. Bár az illata ínycsiklandó, nekem egy kicsit megüli a gyomromat...
