A floridai Torche szabálytalan zenekar. Legutóbbi két lemezük megmutatta, hogy – ha akarnak – tudnak nagyon dallamosak (Harmonicraft), vagy akár bitang súlyosak (Restarter) is lenni. De a legjobbak persze akkor, ha ez a két összetevő makulátlanul vegyül össze a jobb híján még mindig a stoner/sludge színtérre helyezhető négyes muzsikájában. Mint ahogy például most is teszi.
A négy évvel ezelőtti Restarter óta történt némi átrendeződés a csapat soraiban: az egyetlen ingatagabb poszt, a ritmusgitárosé ezúttal is megingott, azonban Andrew Elstner 2016-os távozását követően némileg meglepő módon úgy döntöttek, hogy Jonathan Nuñez átvált az addig nyüstölt basszusról – állítólag kilenc napja volt az újabb turné előbb betanulni a teljes repertoár gitártémáit –, és inkább új basszert igazoltak le Eric Hernandez személyében. Márpedig az új fiúkat elég rendesen megbecsülik errefelé, olyannyira, hogy Hernandez legelső dalötletéből fejlődött ki az a Slide, ami az egész Admission lemez beharangozójául szolgált. Egyébiránt valóban igen pofás darabról van szó, ráadásul full olyan, mintha a Helmet Betty lemezéről maradt volna le valami fatális véletlen folytán. Később hasonlóan helmetes lesz még a remek Reminder is, meg az egy fokkal kevésbé remek Extremes Of Consciousness is. Én pedig imádom a Helmetet.
Mint ahogy azt is szeretem, ha valami olyan, láncaitól elszabadult vadállatként tör rám, mint a nyitó From Here, hogy éppen az olyan belassult súlyozásokat se feledjem, mint az anyag leginkább eltalált keménykötésű slágere, a Times Missing, vagy az On The Wire. Persze a Torche-nak – és így az Admissionnek – van egy másik oldala is: ahol inkább a dallamok uralkodnak, mint mondjuk a Submission/Admission kettősében. Ez utóbbi amúgy elmenne egy dallamosabb korszakát élő, éteri hangokkal/hangulatokkal játszó Killing Joke-slágernek is, ráadásul Jaz Colemanék hatása felbukkan az alig másfél perces What Was-ban is. És a Torche persze nem lenne Torche, ha a lemez legvégét nem úgy oldották volna meg, hogy a föld alól bugyborékoló, pokolsötétségű Infiernót ne az a Changes Come követné, ami kábé a leginkább földtől elrugaszkodott darabja a tizenegy tételes, minden lemezükhöz hasonlóan negyven perc alatt maradó Admissionnek.
A leginkább joviális tesitanárnak kinéző Steve Brooks – aki maga is szabálytalan figura, hiszen ebben a vitán felül elég maszkulin közegben nyíltan felvállalja, hogy ő bizony előbb markolná meg Thor kalapácsát, mint hogy behálózza a Fekete Özvegy – által vezetett társulat ezúttal sem tudott hibázni, sőt saját közegében ez a dalcsokor bizony ott van az év legjobbjai között. A hangzásért ezúttal nem az ezeréves cimbora, a Converge-gitáros Kurt Ballou felelt, hanem maga Jonathan Nuñez, így aztán nem is csoda, hogy elsődlegesen a gitárok porszívóznak olyan intenzitással, mint szegény Robin Williams a Mrs. Doubtfire-ben. Egy ilyen lemeznek valahogy így is kell szólnia.
A Torche még mindig szabálytalan zenekar, én pedig még mindig szeretem a szabálytalan dolgokat.
