Az emberek imádnak egymáshoz totálisan nem passzoló dolgokat összepárosítani. Az angolok tejjel isszák a teát, van, aki bőszen cukrozza a túrós tésztát, és a külföldiek szemében nemzeti büszkeségünk, a hungarikumok egyik legnagyobbika, a vörösboros kóla is felér egy hánytatóval. A floridai Torche pedig a sludge zenét szereti keverni popos dallamokkal, és a legfurább az egészben, hogy baromi jól is megy nekik. Oké, első olvasatra tényleg megdöbbentő lehet ez a mix, de higgyétek el, nagyon rá lehet kattanni. Hallgasd csak meg legutóbbi, Harmonicraft lemezükről a Kicking című slágert, és ha nem kezded el azonnal dúdolni, hagyd is a francba az egészet, mert ez nem a te világod! Azzal együtt, hogy a Torche bizony – talán a kezdeti idők erősen Melvins-hatást mutató korszakát leszámítva - még sosem volt annyira súlyos, mint negyedik lemezén, ami emiatt tényleg egyfajta újrakezdésnek tekinthető.
Kábé tíz másodperc kellett ahhoz, hogy biztosra tudjam, ez a lemez úgy fog átmenni rajtam, mint egy úthenger, a nyitó Annihilation Affair ugyanis a Torche valaha írt legzurább dalai közé kívánkozik, lehengerlő sludge-riffelés vált át a dal felétől mindnet maga alá gyűrő, gerjesztésekkel tarkított mániákus jammelésbe, miközben – a megszokottól eltérően – még az időközben valami istentelenül béna bajszot növesztett Steve Brooks énektémái sem kínálnak valami nagy feloldozást. (Pláne, hogy énekel vagy tíz sort összesen.) Később sem spórolnak a nyomasztó darabokkal, mind a kettes Bishop In Arms, mind a mángorló Undone, mind pedig a kifejezetten lélekkínzó No Servants ebbe a mintába illik. És eközben csak percekre sejlik fel a Torche dallamosabb, kedvesebb énje, az olyan kvázi-slágerekben, mint a már ismerős Minions, vagy a lemez közepén a Blasted. De zeneileg ezek is majd ugyanolyan súlyosak, mint az összes többi, pusztán Steve hangsúlyosabb dallamai jelentik a differenciát.
Egyetlen hibája amúgy éppen ez a korongnak: megbonthatatlan monolitként tornyosul elénk, amiből még három-négy hallgatás után is csak nehezen lehet megkülönböztetni minden számot, ezáltal talán a banda eddigi legkevésbé változatos anyaga. Több olyasmi kellett volna, mint a záró, kifejtős címadó, igaz, hosszú dalból tradicionálisan csak egyet tesznek a lemezeikre, nehogy túllépjék a negyven perces álomhatárt. (Most sem tesznek így.)
A Restarter emellett kimondottan fullasztó atmoszférájú, mélyre hangolt (nem csak a gitárok, hanem a basszus terén is), olykor a csapattól meglepően agresszív (a legjobb példa erre a földmorajlás-szerű Barrier Hammer), és csak azért nem mondom, hogy Kurt Ballou (Converge) hozta ki az állatot a csapatból, mert ő már régi haver, így a sokkal dallamosabb Harmonicraftnál is ott volt a stúdióban. Nem tudom, min rágott be ennyire Mr. Brooks és baráti társasága, de én ilyennek is szeretem őket. Még ha legjobb anyaguknak továbbra is a 2008-as Meanderthalt tartom.
