Shock!

Nemrég írtunk Áron Andris, azaz Apey új szólólemezéről, ezúttal pedig az a Trillion-album kerül sorra, amelyet akár – jócskán leegyszerűsítve a dolgokat – a Foxes hangosabb, vadabb és nehezebben kezelhető ikertestvérének is nevezhetnénk. Egy hatalmas differencia azért jelentkezik: ezeket a fekete álmokat már nem kizárólag Apey barátunk látja – pláne, hogy saját bevallása szerint is inszomniás –, hanem vele álmodik a Nagy Mexikói Boszorkánymester, azaz Szabó Laci, valamint a szintén a Grand Mexican Warlockból (korábban meg a Shell Beach soraiból) ismerős Mohácsi Mátyás is. Így aztán nyilván akad egy rakat hangulati átfedés, keveredés: a két akusztikusabb tétel (amik amúgy szerintem a legjobban sikerültek) akár Apey szólóanyagain is megállná a helyét, a Maths elmenne egy könnyebben befogadható GMW-dalnak, a nyitó Crumble Me meg megmutatja, kábé hogyan játszana az Apey & The Pea egy lendületes rockszámot. De mindez a legkevésbé sem gond, pláne, hogy a kilenc dal hallgatása közben mindvégig ott feketéllik a háttérben az általam is olyannyira imádott grunge, jobban, mint az alkotók bármely más munkájában. (És ha valaki odagondolna egy „neon" szócskát is a cím közepébe, azt el kell keserítenem: a Nevermore zenéjéhez természetesen semmi köze nincs a srácoknak.)

A Trillion-trió álmai ráadásul igazán sokszínűek: van vidámabb, energikus darab (a karcos, pattogós Crumble Me), amelyet talán közvetlenül az elalvást követően hallunk magunkban, vannak pihentető, nyugodt víziók (a kiszámíthatatlan ritmusképletű Maths, az akusztikus-countrys-nagyszerű Words From A Long Long Time, a bluesos-balladisztikus-még nagyszerűbb Lower Hutt (Witches Of The North) és a suttogásból katarzisba érő Worktoy), meg persze olyanok is, amelyek közben izzadt csatakban riadunk fel újra és újra, a boszorkányok órájában (a nem kicsit Alice In Chains-ízű Leather, Tail, Creeps és a hamisítatlan apey-s bömbölésekkel tarkított, rendesen beszigorított címadó). Egyetlen egyszer pedig már az elviselhetőség határáig fokozódik a rémlátomás: a már címében is könnyed szórakozást ígérő Suicide direkt témáiban kísértő artikulálatlan üvöltés hallatán még szegény jó Kurt Cobain is elismerően csettintene kinyúlt zöld kardigánja belsejéből.

Apey-ról már sokszor leírtam, mennyire nagyra tartom a hangját és a gitárjátékát, így aztán ezúttal legyen elég annyi, hogy a legkevésbé sem okoz csalódást most sem, az pedig külön öröm, hogy – kiegészítve Mohácsi Matyi feszes basszus-játékát – Szabó Lac visszatért eredeti hangszeréhez, a dobhoz. Mert szeretem én a Grand Mexican Warlockban is, hogyne szeretném, de azért Laci szerintem jóval izgalmasabban dobol, mint ahogy gitározik. Az pedig, hogy a szintén a tagok által felügyelt hangmérnöki munkálatok végeredménye egy ennyire élően lüktető, szellős, ám ahol szükséges, kellően horzsoló hangzás lett, az aztán tényleg kalapemelgetésre késztető.

Vannak néhányan, akik olyanokat szoktak mondogatni, hogy azért nem hallgatnak magyar zenéket, mert nem érdemes, nincs itt semmi más, csak dögunalmas sablonok ismételgetése, meg a nyugati minták lélektelen átvétele. Hát, ha még egy 2011-ben, eredetileg mindössze egyetlen alkalomra összeállt, majd magát továbbgondoló hazai csapat is ilyen minőségű (és igenis egyéni) debütáló lemezt tud bármilyen rágörcsölés nélkül az asztalra tenni, akkor azt hiszem, nyugodtan körberöhöghetjük a károgókat. És akkor az új Grand Mexican Warlock-anyagról még nem is beszéltünk! (De hamarosan fogunk.)