Shock!

A bemutatkozó Trillion-lemez, a Dreaming Black, ködbe vesző, fekete-fehér borítóján egy farkas lépdelt a fák között, míg ezúttal – immáron színesben – vízben lebegő medúzák közt úszkálunk (én legalábbis ezt látom az álomszerű képben). És ez a kettősség pontosan jeleníti meg a két anyag között fennálló markáns különbséget is: a debütálás sokszor erőszakba hajló nyugtalanságát ezúttal nagyítóval kell keresni, az új anyag sokkal összeszedettebb, nyugisabb és légiesebb. Vagyis inkább vízszerűen hömpölyög előre, mint ahogy a medúzák testének is 97 százaléka víz. Mégsem ajánlatos túl közelről babrálni őket, nehogy meglepődjünk, és kockamedúzára bukkanva, bénultan merüljünk alá a végtelen mélységbe. Ugyanígy a Like Water némelyik daláról is kiderülhet, hogy sokkal súlyosabb annál, mint amit első blikkre megmutat magából.

A nyitó The Emptiness helyből ilyen, kicsit melankolikus, de még inkább a veszteségbe beletörődő atmoszférája rád telepszik, magába húz, és ez a rezignált hangulat még nagyon sokáig veled is marad. Nem hiába érkezik rögvest utána az egyes lemez zenei világát leginkább megidéző, vadóc Blisters, izgágasága később sem nagyon fog társra találni, talán csak a dühödt Scumbag lesz még hasonlóan energikus az egész lemezen. A kettő közt pedig ott a maga módján kifejezetten megnyugtató The Chain, amelynek utaztatós, szelídebb grunge-dalokat idéző hangulata kábé előrevetíti, hogy miről fog majd szólni a lemez második fele. Ami előtt még megkapjuk a Paranoia Blues nevéhez hűen valóban zsíros-füstös blues megoldásait, és lehet, hogy ez kicsit érdekesnek tűnik a Trilliontól, de én bizony nagyon tudom szeretni az ilyesmit, úgyhogy az Emptiness mellett ez is lett a személyes kedvenc.

A gond csak az, hogy innentől viszont számomra kicsit megbicsaklik a lemez ritmusa, a Quasar ugyan ad még valamennyire a dinamikának, de az utolsó harmadban kizárólag lassú, csendes-ülős darabokat találunk. És ez bizony bő negyedórán keresztül még akkor is soknak tűnik, ha a maga módján amúgy mindegyik jó, különösképpen a címadó dal szívet facsarintó, Apey, azaz Áron Andris szólólemezeit idéző világa. Hősünk hangját és gitárjátékát konstans módon szoktuk dicsőíteni, így ettől most eltekintenék, pusztán annyit megjegyezve, hogy talán éppen ebben a füstős-karcos világban érvényesül legerőteljesebben. A Like Water testvérdarabja a kissé fakóbb XII. Lover, végül pedig azzal a Controversiallal búcsúzik tőlünk a négyes, amelynek slide gitárjátéka nem csak pszichedelikus mázzal önti le a lemezt, hanem már-már füstös bárzenébe hajlik – ezzel pedig számomra bőven megidézve a Grand Mexican Warlockot is (a tagság ismeretében ezen ugye nem is csodálkozhatunk különösebben).

Úgy fest tehát, hogy az eredetileg egyszeri csodának szánt, mindössze egyetlen alkalomra összeállt Trillion szépen kinőtte magát, a kezdeti Apey – Szabó Lac – Mohácsi Matyi tengelyhez időközben csatlakozott Lee Olivér (lásd még: ék) által még teltebb is lett a hangzás, turnézgatnak, legutóbbi, nagy sikerű lemezbemutatójuk pedig – a lemezcím ismeretében igencsak stílszerűen – az Akváriumban zajlott le. Egészen olybá tűnik hát, hogy bizonyos szempontból a tevékenységét időközben bizonytalan időre beszüntető Nagy Mexikói Boszorkánymester örökébe is léphetnek, aminek én már csak azért is módfelett örülök, mert Lacit gitárosnak is szeretem, de azért dobosként tartom igazán sokra.

Nem mondom, hogy elsőre maradéktalanul elkapott a Like Water, igazából kellett egy koncert-élmény is ahhoz, hogy végleg a helyükre kerüljenek az újabb dolgok, és igen, az egyes lemez még mindig közelebb áll hozzám, de a magam részéről teljesen el tudom fogadni azt is, ha ez a Trillion igazi hangja.