Nem kertelek, az experimentális olasz metal zenéktől köröket tudok rohangálni a plafonon. Eddig nagy szerencsémre nem túl sok ilyesféle kreálmánnyal hozott össze a jósors, ám amikbe belebotlottam, azokon rendesen el is hasaltam. Ilyen rossz viszony után még engem is meglepett, hogy a Tronus Abyss, olasz nemzetiség ide vagy oda, milyen élvezetesen játssza a komor, apokaliptikus aurájú muzsikát.
Na persze, közel sem tökéletes mű a taljánok negyedik soralbuma, de mindenképp bíztató, főként a stílusban eddig nem igazán jeleskedő egyéb olasz tettestársaik ténykedéseihez képest.
Ezt az egy órás művet három, első ránézésre ős-stoner zenész hozta tető alá, ami talán annyira nem is meglepő, főleg a zenét hallgatva. Mert itt olyan, jobbára temetői hangulatú, doomosan hömpölygő témák sorjáznak, amelyek még az olyasmi, végtelen gyászba burkolózó csapatoktól sem állnak távol, mint mondjuk a Funeral. Az olaszok zenéje azonban ennél jóval változatosabb, ami mindenképp jót tesz az amúgy igencsak monoton sodrású hangfolyamnak. A lemezt nyitó Trasformazione éterien visszhangzó, akusztikus pengetése után beinduló, vontatott, minimalista témával operáló agonizálása rögtön elénk is vetíti, mi mindenre számíthatunk az elkövetkezendő percekben. Ez a morózus, már-már nihilista hangulat leginkább a Burzumot juttatja eszembe, bár Varg Vikernest azért még az olaszoknak se sikerült felülmúlniuk e téren.
De, amint már említettem, a muzsikusok ügyeltek a változatosságra is, így a végtelen ridegséget árasztó tételek közé bekerültek sokkal emberközelibb, ám melankóliával jócskán átitatott darabok is. A Montagne Ad Ouest egy akusztikus gitárra épülő, lassan folyó lamentáció, ahol szinte tapintani lehet a gyászt, bár valahogy mégsem olyan lemondó, mint a lemez többi része. Az ezt követő, Samadhi Aos jéghideggé torzított gitárhangzásáról pedig a svájci Messiah Extreme Cold Weather lemeze ugrott be. De amivel végképp a szívembe lopta magát a Tronus Abyss, az a Ceremonia Dello Spazio dal, amely nem más, mint a 19. század második és a 20. század első fele között élt francia avantgárd zeneszerző és zongoraművész, Erik Satie talán legfantasztikusabb zongoradarabja, a Gnossiennes első tételének egy része, mely tökéletesen illeszkedik az album hangulati világába. Ezeken felül itt-ott előfordul még harmonika is a dalokban, de vannak keleties kántálások is, a dalszövegek pedig javarészt olaszul íródtak, s mivel ének vagy hörgés helyett inkább egyszerű szövegmondás jelenti a vokális részt, így még az olaszul tanulóknak is jól jöhet ez a lemez, gyakorlás gyanánt.
Nem könnyű hallgatnivaló a Vuoto Spazio Trionfo, de valószínűleg nem is könnyű embereknek szól. Nyári napsütéses délutánokon valószínűleg nekem sem akaródzik majd elővennem ezt az albumot, de mégis örömteli, hogy Olaszországban is vannak muzsikusok, akiknek sikerült ráérezniük erre a nehéz műfajra.
