Shock!

A csapat elnevezése, a lemez címe, a fapados borító, szóval első blikkre tényleg minden jel egyértelműen arra utalt, hogy akkor itt van nekünk egy újabb sörvedelő, szőrös redneck brigád valahonnan az amerikai Délről, akik hétvégente az országút menti csehókban hajkurásszák a farmercsajokat, napközben meg fáradhatatlanul róják az Államok aszfaltját, keresztül-kasul a kontinensen.

Erre a benyomásra csak rájátszanak a banda promófotói, amiken a tagok monstre, csillagsávos lobogós festéssel ellátott kamionok előterében agyalják egymást, kockásingben és trucker sapkákban. A poén akkor jön, mikor jobban utánanézünk a dolgoknak: ezek a srácok ugyanis közel sem délről jöttek ám, sokkal inkább északról! Mármint Észak-Írországból. De ezt a zene alapján nem igazán mondaná meg senki.

Mert az tényleg olyan, amilyet a fenti képzeletbeli redneck bandától várna az ember: szeretnivaló ámörikás keveréke a southern rocknak és a klasszikus rock and rollnak, helyenként '80-as évek-beli stadionrockra hajazó megoldásokkal, máskor keménykötésű riffeléssel, azonban mindvégig bődületesen fogós dallamokkal ellátva. Így aztán padlógázzal robogó kamionként ragad magával az északír négyes bemutatkozó albuma, amire csak ráerősít, hogy remekül sikerült megszerkeszteni: váltakozva követik egymást a dögös partihimnuszok - a már címében is sokatmondó Drink Beer, Destroytól elkezdve a lemez slágere címre vitán felül esélyes Big Truckon át a játékosan könnyed Voodoo boogie-jáig - és az olyan szigorúbban megdörrenő darabok, mint a szikár riffelésű, de azért kellően dallamos refrénnel felvértezett Juggernaut (abszolút favorit, mindenképp ezzel kezdd az ismerkedést!), vagy a markánsan Danko Jones hatásokat felvillantó Never Too Late To Sin. És ebbe a sormintába még az olyan nem egyértelmű telitalálatok is szépen belesimulnak, mint a Stand Up And Fight, nem kicsit offspringes verzéivel.

Az igazsághoz hozzátartozik azért, hogy sajna nem ússzuk meg töltelék nélkül, a hetes Dirty Love tökéletesen klisés és semmitmondó, és az utána érkező Black And Blue is lehetne izgalmasabb. Viszont a lemezt záró két darab újfent hibátlan: a legfémesebb When Angels Die még a Black Label Societynek is jól állna, az uccsó Rattlehead pedig nem csak a countrys bevezető miatt juttatja eszembe a southern rock egykori nagyjait. Ráadásul minden viszonylag szépen is szól, a muzsikusok jól teljesítenek, különös tekintettel Glenn Harrison basszerre, szó se róla, jól előre is lett keverve a srác és az ő hangszere.

A lemez megjelenése óta szerzett is egy-két jónevű barátot a kompánia, olyanokat, mint a Def Leppard énekes Joe Elliott, de nála is fontosabb, hogy az a (szintén északír) Ricky Warwick is oda meg vissza van a bandától, aki egykoron a The Almighty nevű, szép sikereket is látott rockzenekar főnöke volt, jelenleg pedig a Thin Lizzy frontembere (ami amúgy felér egy hullagyalázással, ha engem kérdeztek). Ricky szerepel is a korongon, némi háttérvokállal, a legjobban sikerült Juggernautban, amit amúgy élőben is sokszor nyom el a srácokkal, ha épp arra jár.

A Trucker Diablo zenéjéről süt, hogy nem akarnak nagy dolgokat végbevinni, ők nem fognak zenei forradalmakat kirobbantani, viszont az általuk művelt őszinte, életvidám rock and rollt mindig öröm lesz hallgatni. Sokszor van úgy, hogy egy fárasztó nap után az ember nem is vágyik semmi többre, mint hogy képén genyó vigyorral olyanokat hallgasson, mint hogy drink beer, destroy everyone you see...