Shock!

Ozo és Dango visszatértek, és – mivel időközben Pezo lelécelt tőlük – Poncho is csatlakozott a hadhoz! (Azóta egyébként utóbbi is elszállt a széllel, helyére pedig Enzo érkezett.) Nem, ezek a jóemberek nem valami mexikói drogkartell tagjai, vagy épp egy olasz rajzfilm népszerű figurái, hanem a már-már legendás státuszú svéd fuzz rock-trió, a Truckfighters tagsága. Azé a csapaté, amely még 2009 tájékán szállította le utolsó – hármas sorszámot viselő – nagylemezét, a Maniát, hogy aztán messzire tűnjenek az örebrói köd mélyén, igaz, rendszertelen időközönként azért érkezett tőlük ez-az, hol egy split kiadvány, hol egy ritkaságokat összekapirgáló gyűjtemény. Aztán a tavalyi év elején megjött az Universe is (oké-oké, jócskán csúsztunk a kritikával, de jobb későn, mint soha), szépen fel is kúszott saját kibővített évvégi listámra, és ezzel a világ rendje a helyére zökkent.

És annak, hogy ilyen felhőtlenül képes vagyok lelkesedni a Truckfighters igazából semmi újat fel nem találó, és nem is túl bonyolult muzsikájáért, egyetlen egy oka van: hát hogy szólnak már azok az istenverte gitárok, és honnan a svéd szárazföld legmélyéről bugyog elő az a megveszekedett basszus? Konkrétan 30 másodpercbe telt, hogy leboruljak az Universe színe előtt, hiszen a nyitó Mind Control első fél percét ugyan még egy fémvödörrel fejünkön töltjük, amibe alig szivárognak be a pincében hangoló garázsbanda hangjai, de aztán egy csapásra kitisztul a kép, és olyat robbannak a gitárok, hogy megremeg a fogunkban az amalgámtömés. Ebben a dalban egyszerűen minden benne van, amiért anno húsz évvel ezelőtt beleszerettem a stoner rock szétcsapott kavalkádjába: eszeveszett száguldás az éjszakai országúton, tökrészegen, miközben lángol alattunk a kocsi, vagy éppen már mi magunk, ki tudja, és hát kit érdekel! A kettes The Chairman egy fokkal tisztább és játékosabb, de ha kell, ebbe is frankón beleröffenek Dango (polgári nevén Niklas Källgren) bődületesen hangos gitárjai, és hát van is bőven idejük kibontakozni, hiszen a dal nyolc perc közelébe merészkedik.

Alig másfél perces lazább rock and roller átvezető (Convention) után egy elszállós tétel érkezik a Get Lifted képében, amiben Ozo, azaz Oskar Cedermalm éneke egészen olyan hatást kelt, mintha már lett volna benne egy kanyar, mikor feldanolta a sorokat, aztán persze itt is beütnek a gitárok, és leradíroznak mindent a környékről. Komolyan mondom, szerintem a gitársávokat kábé két fokozattal állították erőteljesebbre minden másnál a felvételek során! A Prophet a lemez legfinomabb, legdallamosabb tétele, Ozo hangja mondjuk ebben is szinte detoxikálóért kiált, de ez bizony még a rádiókban is megállná a helyét. És az sem téved nagyot, aki az ilyen, klasszikus hard rock hagyományokat azért elég markánsan ápoló dalok miatt felemlegeti mondjuk a mostanában kicsit halkabban élő Graveyard, vagy épp egy másik nagy örebroi banda, a Witchcraft nevét. A Dream Sale ezután kicsit szürkébbnek tűnhet ugyan, de a sejtelmes hangulata ennek is nagyon ott van, a refrén pedig tízpontos (és ismét igencsak hard rockos)! És akkor még hátra van a fő műsorszám: az alig háromnegyed órás lemezt egy tizennégy percesre hizlalt igazi nagyvad, a Mastodont (igen, t-vel a végén) zárja, ami nyilván félig tréfás kikacsintás a nagy amerikai pályatárs felé, de aztán mindjárt elfelejtünk nevetni, ahogy meghalljuk azt az üvöltő-bömbölő gitártémát másfél perc környékén! Beborulásokkal, dinamikai csúcspontokkal, szólókkal tarkított összefoglaló ez a svéd dalnokoktól, ami végül szép hangulatos témázgatásba torkollik, hogy azért szépen kedvesen búcsúzhasson el tőlünk ez az egyébként a triótól megszokotthoz képest meglepően súlyosra sikeredett korong.

Az az igazság, hogy tényleg nem sokszor hallok olyan anyagot, aminél ennyire úgy érezném, hogy ez az, ennek a gitár/basszusgitár párosnak egyszerűen úgy kell széttépnie a világot maga körül, mint ahogy itt teszik, és ha figyelembe vesszük, hogy a producerek maguk a zenészek voltak, még mélyebben hajolok meg előttük, kezemben kalapommal. És akkor már nem is tűnik annyira túlzónak Josh Homme kijelentése sem, amit a srácokról készített svéd dokumentumfilmben tett meg, miszerint ez az egyik legerősebb banda, akiket valaha hallott játszani.