Shock!

Spanyol ötösfogatról van szó, akik második albumukkal rukkoltak elő a boldogításunk érdekében. A borítón morc ábrázatú, csuklyás rémlidércek örvendeznek egy máglya körül, melyen kellő átéléssel sikoltozó alak fetreng. Hm.

Röpke, lírai bevezetés után a fickók a húrok közé csapnak, rátapodnak a lábgépekre és böcsülettel lendületbe hajszolják magukat. A mjuzik valahol a speed-power-true-heavy vonalon balanszírozik. A kötelező dallammennyiséget nótáról-nótára legyártják, szó se róla, ráadásul elég tömény is a hangszerelés, ám a sound erősen ront az összképen. Számomra kissé tompának, dobozoltnak tűnik... No és tegyük hozzá azért azt is, hogy a Twilight soraiban nem egy Pavarotti-szintű dalnok zengedez. De még John K. vagy Lande szintű sem...

Pavarottival nem poénkodni szándékoltam - a hangadó srác gyakorta próbálja kissé operásra kanyarintani a figurát. Nem dögvész ugyan az ügy (kivéve néhány helyütt, ahol haptákba mered a frizkóm), de a helyében ezt a módjával történő próbálkozást is örökre abbahagynám. A bazseva itt-ott tartalmaz némi epikus vonulatot, a melódiák kifejezetten hallgatékonyak, a vitézi vokálok is megfelelően ülnek a helyükön. Már ahol fellelhetők - ezeket ugyanis hiányolom kissé. A gityók karizmatikus keménységgel nyomulnak, az itt-ott betűzdelt, középkori hangulatú aláfestések pedig színesítik a keménykedő tarolást. Kagylózás közben folyamatosan azon morfondírozom, vajon melyik percben száradnak le a füleim Fran Da Conceiçao hagymázas áriázásától - ettől függetlenül egy-egy sikoly véletlenül még neki is összejött (pl. Blood of Gaia). Kedvenc nótám már első hallatra is egyértelműen a Legend volt - naná, mert instrumentális...

Tipikusan az a fajta cucc, ami akár jobb is lehetne a jelenlegi állapotánál. Mert rejlik benne lehetőség. Mondjuk feltuningolt, erőteljesebb hangzással és egy mérföldekkel dögösebb, képzettebb énekessel alátámogatva. Az viszont mosolyra késztet, hogy az album füzetébe a nóták szövegét leszámítva minden egyes szót spanyolul véstek bele.