Shock!

Könnyű dolgom van ezzel a lemezismertetővel, hiszen a Vista Chino debütáló lemeze hivatalosan ugyan csak augusztus 30-án jelent meg, de hát azért a szemfülesebb stoner rockerek akár már jó másfél hónappal ezelőtt (!) is megvásárolhatták a Download Records kiadásában. Anélkül, hogy bárkinek is az illegális zeneletöltéseket reklámoznám, töredelmesen bevallom, én sem tegnap hallottam először. És nem is tegnapelőtt, de bűnömet valamelyest enyhíti, hogy azóta már a csapat is elérhetővé tette a teljes lemezt streamelt verzióban. Szóval nincs szükség rá, hogy bárki fülébe belesúgjam, miért is hatalmas remekmű ez most, vagy éppen miért is kell inkább a szelektív hulladékgyűjtő műanyag megjelölésű konténerébe hajítani. Mindenkinek bőven volt ideje rá, hogy saját maga kialakítsa jól alátámasztott véleményét, így hát valóban könnyű dolgom van.

Kurva nehéz dolgom van ezzel a lemezismertetővel, mert elég bonyolult pontosan megfogalmaznom, hogy mit is hallok, és hogy az tetszik-e. Azt a sehonnan sehová sem sántikáló kérdést, hogy ez most akkor Kyuss-e, vagy sem, szerencsére elég könnyű megválaszolni. NEM, ez nem Kyuss, még csak annak Lives! féle reinkarnációja sem, nincs is egy szinten vele, de nyilván nem is lehet, hiszen ez csak a legendás banda 2/4-e (matek faktosoknak: 1218/2436-a), és hát elég fontos az a fele is, ami éppen máshol tartózkodik. Olyan ez, mintha levágnák a bal lábad: hiába van ott a másik, és hiába mondják rá, hogy ez a jobb láb tényleg milyen szép és jó és egészséges, baromira fog hiányozni a másik, és ha nincs nálad a mankó, menthetetlenül orra fogsz bukni. A Vista Chino orra ugyan nem bukik, de azért kell neki a fal, hogy megkapaszkodjon. Elsőre nem is vettem ezt észre, de mostanra már biztos vagyok benne. Viszont ha elrugaszkodik és megindul, néhány pillanatra szinte régi fényében tündököl. Néhány pillanatra.

Azt az utat, ami az egykoron legendás banda feloszlásától a Garcia Plays Kyuss-on és a Kyuss Lives!-en át a Vista Chino első lemezének megjelenéséig tartott, nem különösebben bolygatnám: egyrészt szépen dokumentálták majd' minden egyes pillanatát, másrészt pedig eleve nem egy gyönyörű történetről beszélünk. A lényeg, hogy a végére talán saját magukat is meglepve a ring kék sarkában találta magát a Garcia/Bjork/Oliveri triász (mellékszereplőként Bruno Fevery gityós, de ő nem fontos), míg a piros sarokban már a fogvédőt gyömöszölte a szájába Josh Homme, az egykori Kyuss egyetlen valóban világsztárrá lett tagja (és szorítósegédként a későn érkezett Scott Reeder). A csata nyilván a névhasználatért zajlott, és a verdiktet végül is a Nagy Tiszteletű S. James Otero Bíró Úr akként mondta ki, hogy a Garcia/Bjork féle bandát eltiltotta attól, hogy a Kyuss név – és annak bármely toldatú alakzata – alatt hozzanak ki hangzóanyagokat, ideértve akár a koncertlemezeket is. (A koncertezés azonban megengedett volt.) Garciáék viszont ebből nem kértek, és inkább felvették az elég szarul csengő Vista Chino nevet, hogy aztán menetrendszerűen legyen egy kis kavar az ultranehezen kezelhető Nick Oliveri körül is, aki végül meg sem kezdte a stúdiózást, holott a basszustémák már túlnyomórészt el is készültek. A Peace névre keresztelt korongot végül – kábé legjobb lehetséges alternatívaként – a C.O.C. überbasszere, Mike Dean tolta fel, játékában nem is kell csalódni (és szerencsére – dicséretre méltó önuralommal – egyetlen árva hangot sem énekel).

A Vista Chino legnagyobb erénye, hogy nem akar egy az egyben Kyuss lenni. Rengeteg megoldás idézi ugyan a régi nagyságot, viszont van egy csomó dolog, ami miatt könnyű az elhatárolás. Itt van például a hangzás: a visszhangos és éles gitárkarmolással büntető két és fél perces Good Morning Wasteland intrója még semmit sem jelent, viszont az elsőként elérhetővé tett Dargona Dragona már olyan fuzzos gitárokkal és olyan fülsértően éles cinekkel támad, ami miatt nem a Kyuss ugrik be elsőként, hanem Bjork másik legendás stoner kompániája, a Fu Manchu. Emellett Garcia énekét annyira megdöbbentően túlhúzták, hogy tiszta hangját szinte csak sejtjük: olyan, mintha egy zsírosbödön belsejében ülve énekelte volna fel a dalt (egyben sajnos a lemez nagy részét is). Ennek ellenére ez volt az egyik azonnali kedvenccé váló dal, nem utolsósorban Fevery atom riffjeinek köszönhetően (szólója ellenben nem egy nagy truváj). A Sweet Remain dob-basszus összjátéka kimondottan remek, szinte úszik előre az egész dal, Garcia jó élesen, szinte sikítva előadott dallamai viszont kissé megleptek (és nem is különösebben varázsoltak el). A középrész dobkiállása tipikusan bjorkos megoldás, élek a gyanúperrel, hogy a dalok többsége bizony az ő fejéből pattanhatott ki.

Az As You Wish totál olyan, mintha az ...And The Circus-ról maradt volna le, Dean egyszerűen zseni, ahogy szétkeni a basszustémákat, nem hallgathatom el azonban, hogy Bruno fiú már közel sem ekkora telitalálat. Gitárja imádni valóan recseg-ropog ugyan, ám témái valami borzasztóan monoton módon dőlnek elő a hangfalakból, szépen eljátssza, amit megírtak neki, de ennél bizony sokkal több kéne. Ráadásul az esetek túlnyomó többségében szólóiból is hiányolom a lelket, tudom, hogy Homme cipői hatalmasak, de ha már beléjük lépett, meg kell próbálnia kitölteni azokat. A Planets 1&2-ért pedig baromi dühös vagyok, és pontlevonást is eszközölök, ez a főtéma ugyanis teljesen egyértelműen a Green Machine riffje! Kicsit lelassítva és lebutítva ugyan, de akkor is totál ugyanaz, basszák meg! Pedig az utazós hangulatú, két részes dal amúgy egész pofás lenne, nyilván azért rakták a lemez közepére, mert ők is fontosnak vélték, és még az az érdekessége is megvan, hogy az első felét Brant, a másodikat pedig John énekli. Az Adara aztán egy viszonylag könnyedebb darab, megint csak úgy üvölt róla, hogy Brant írta, de jól is tette, az az akusztikus gitártéma ugyanis igen ütős lett, John pedig végre-valahára (de rohadt későn is már!) kiereszti a hangját, a refrén témája emiatt a legjobb az egész lemezen.

A Mas Vino pincébe hangolt, laza kis egyperces bárzene-átvezetője után szinte pofán csap a címéhez méltón igen sötét Dark And Lovely, a több éneksávon egymásra csúsztatott-fénymásolt énektémákat a végtelenül monoton dob-baszsus támasztja alá, amire Fevery megint csak igen éles hangszínű szólókat ereget – nem egy tökéletesen eltalált darab ez sem, mégis ott van a favoritjaim között. Ellenben a Barcelonian igazi telitalálat, napsütötte-szélcserzette sivatagi himnusz, kaktuszok és homokban rohanó gekkók között, amilyen Brant Bjork Somera Sólján is volt jó pár, szerettük is nagyon érte. „Oooh, the desert was our home!" – énekli fájdalmasan John, és pontosan tudjuk, hogy érti. A korongot végül a számos témából felépített-összeszegecselt-egymásra erőszakolt Acidize? The Gambling Moose bő tizenhárom perce zárja, ami egészen remekül sikerült, már csak amiatt is, hogy itt éreztem először (és nyilván utoljára) azt, hogy a gitársávok nem lettek fülsértően túlvezéreltek, rendesen kijönnek a finomságok, különösen a középrész fátyolos hangulatában, amit aztán egy rettenetes sludge-mocsok mos le a színről, hogy aztán a végén még herfli is bejöjjön a képbe. Én pedig ebbe a szépségesen őrült kavalkádba annyira bele is feledkezem, hogy még a majd' negyedórát sem tartom indokolatlanul hosszúnak, és hangulatában-szerkezetében a C.O.C. Bottom Feederje réved elém.

Ez hát a Peace, én pedig nagyon kíváncsi leszek a reakciókra. Mert ez egy olyan csapattól jött, amelynek most nagyon meg kellett mutatnia mindenkinek, és teljesen egyértelműen nem mondhatjuk meg, hogy sikerült-e nekik. A múltjuk miatt néhányan minden valószínűség szerint toronymagas piedesztálra emelik őket, ugyanakkor mások a sárba lökik majd, hogy mit képzelnek ezek, ez nem más, mint a régi nagyság szemen köpése. Pedig igaza egyik tábornak sem lesz. Ez egy kellemesen hallgatható, ám semmi igazán katartikusat nem nyújtó korong a stílusnak egykoron fazont adó hatalmas legendáktól (és egy szürke egértől). Ha a helyén kezeljük, tetszeni fog.