Shock!

Megmondom őszintén, már nagyon vártam a klasszikus doom magyar zászlóvivője, a Wall Of Sleep harmadik lemezét, mert a Sun Faced Apostle című második albumuk hónapokig nem jött ki a lejátszómból. Az egy kellemesen egységes, jó hangzású anyag volt, ellentétben a szintén kiváló, de kicsit „szétszórt" első cd-vel.

Most végre itt van az ...And Hell Followed With Him, és úgy néz ki, ez sem akar kiszállni a lejátszómból, de azért ne szaladjunk ennyire előre. Az előzetes hírekből tudhattuk, hogy a csapat külföldi szerződést kapott és a lemezt már az I Hate Records nevű svéd kiadó gondozta. Volt bennem félelem a magyar terjesztést illetően, de szerencsére nem volt gond, a megjelenés nem csúszott, mint oly sok más esetben.

Ahogy kezembe vettem a CD-t, már megvolt az alapvető bizalom: a borító hangulatos, a booklet a színek és a képek gondos megválasztása miatt harmonikus egységet alkot, ráadásul úgy tűnik, ha ez nem is konceptalbum, de van kapcsolat a szövegek között, amit a bookletben feltüntetett bibliai idézetek jelölnek. A booklet egyébként Gustav Doré, 19. századi francia festő, illusztrátor és szobrász munkái felhasználásával készült.

„És látám a halottakat, nagyokat és kicsinyeket, állani az Isten előtt; és könyvek nyittatának meg, majd egy más könyv nyittaték meg, a mely az életnek könyve; és megítéltetének a halottak azokból, a mik a könyvekbe voltak írva, az ő cselekedeteik szerint."

A lemez a Buried 1000 Times-szal indít, és itt minden kétségem eloszlott, némi dob és gitár alkotta bevezető után egy olyan riffel indítanak, amitől az ember gondolkodás nélkül a léggitárja után kap. Nagyon erős kezdés ez a nóta, már itt látszik az a munka, amit a srácok az albumba beleöltek, remekül felépített darab, a gitártémák egyszerűen gyilkosak, ráadásul nem lehet elmenni amellett, mennyire összeszokott párost alkot Füleki Sándor és Kemencei Balázs - kifogástalanul egészítik ki egymást. A szóló is igen jól sikerült, csak ne lenne ilyen rövid. Egy negatívumot tudnék felhozni, az pedig Holdampf Gábor teljesítménye. Igen tudom, hogy Gábor nem volt soha egy hangszálakrobata, de a kettes lemezen egészen jól eltalálta a témáit, itt sajnos már az első nótában hallatszik, hogy sokszor átlépi azt a határt, amit az ő hangjával nem szabadna, túlságosan sok a magas téma, és érezhető a bizonytalanság a hangjában, ráadásul a refrén sem olyan ütős, mint azt elvárná az ember.

„Vala pedig mintegy hat óra, és sötétség lőn az egész tartományban mind kilencz órakorig."

A Nails For Crucifixion Preidl Barnabás témájával lép be, és jön megint egy nagyszerű riff, nincs túlbonyolítva, de nagyon odatették, és hathatósan ellenpontoz az egyébként az egész lemezen jól hallható basszus. Itt megint egy kis bizonytalanságot érezni Gábor hangjában, de még nem zavaró a dolog, ráadásul a refrén most jobban sikerült, mint a nyitó tételben. Nem a lemez a legjobb nótája összességében véve, de nem rossz.

„És azon az éjszakán kijött az Úr angyala, és levágott az Assiriabeli táborban száznyolczvanötezeret, és mikor jó reggel felkeltek, ímé mindenütt holttestek hevertek. És elindult, és elment, és visszafordult Sénakhérib, Assiria királya, és Ninivében maradt."

Mint látható, a Crusade elég brutális idézettel indít. A dal maga egy lendületesebb darab, a riffek kicsit egyszerűbbek, mint eddig, inkább a gitárok közös produkciója az, ami figyelemreméltó. Az énektéma a jobbak közül való, és a refrént is rendesen odatette Gábor, de továbbra is bizonytalannak érzem a hangját, megint nagyon sokszor jár a magasabb tartományokban. A záró hangok a háború zajait hozzák be a dalba, ami átúszik a következő nótába.

„És látám, és ímé egy sárgaszínű ló; és a ki rajta üle, annak a neve Halál..."

A November a címéhez méltóan melankolikusabb nóta, kiváló dallamos riffekkel, egyfajta időtlen szomorúságot érzek ki belőle. A refrén azonban nem „üt", pedig a verzék kellemesek, sajnos megint előjön azonban az, amit már többször is megemlítettem, hogy Gábor a magas témákkal nagyon bizonytalan. Nincs olyan nagy gond, de azért kicsit elrontja az ember kedvét.

„Majd felvivén őt az ördög egy nagy magas hegyre, megmutatá néki e föld minden országait egy szempillantásban..."

Az Unchanged vitán felül ott van az album legjobb három nótája között, a nyitás atom, a kezdőriff óriási, Gábor kiemelkedő szöveget írt, és itt egész jól is adja elő. Ebben a dalban is ügyesen operálnak a hangulattal és a dinamikával, és a végén a gitáros páros egy ütős szólót is odatesz. Sajnos azonban a refrén itt sem erős igazán, de ettől függetlenül ez egy nagyon jó nóta.

„És szól s beszél vala Kain Ábellel, az ő atyjafiával. És lőn, mikor a mezőn valának, támada Kain Ábelre az ő atyjafiára, és megölé őt. És monda az Úr Kainnak: Hol van Ábel a te atyádfia? Ő pedig monda: Nem tudom, avagy őrizője vagyok-é én az én atyámfiának?"

A Cain egy érdekes, szaggatott riffel indít, kicsit ismerős valahonnan, de nem vészes a hasonlóság. A középrésznél nálam megint előkerült a léggitár és lóbálnám is a hajam, ha lenne akkora, így marad a szolid bólogatás. A témaválasztás ugyan nem túl eredeti, de okosan megoldották a srácok, a „súly" az rendesen megvan.

„És láttaték nagy jel az égben: egy asszony, a ki a napba vala felöltözve, és lábai alatt vala a hold, és az ő fejében tizenkét csillagból korona;"

A Signs egy olyan témával nyit, amiért bármelyik doom zenekar riffgyárosa a fél karját adná, a folytatás pedig olyan súlyt hordoz, amihez a léggitár kötelező kellék, brutális! Ráadásul itt végre megkapom azt is amit eddig hiányoltam, egy remek Gábor-féle énektémát és egy kiváló refrént. Tegyük hozzá, a szólóval együtt ez a dal a lemez csúcspontja számomra.

„Jézus pedig monda: Atyám! bocsásd meg nékik; mert nem tudják mit cselekesznek."

A lemezt záró Stabat Mater is egy súlyos darab, nagyon jó riffekkel és itt szerencsés módon megint bejön a refrén. Azt kell, hogy mondjam, ideális zárónóta, az idézetet ügyesen választották meg, és a szöveg pedig Gábor egyik legjobbja.

A produkció kiváló, a lemez felvétele a Sound Bridge és az MD stúdiókban készült, a keverés Hibasi Barnabás munkája, a masterelés pedig Rozgonyi Péter keze munkáját dicséri. Egy szó nem érheti a hangzást, a gitárok agyszaggatóan súlyosak és tiszták, a basszus végig jól hallható, kicsit talán Szolcsányi „Szása" Szabolcs dobtémái halkak, de nem vészesen.

Mindent összevetve ez a lemez méltó a csapat eddigi munkásságához és mindahhoz, amit vállaltak, hiszen a korong egy kiforrott, saját hangzásvilággal rendelkező zenekart mutat és ezt nem csak azért mondom, mert „a mi kutyánk kölyke". Ezzel a lemezzel nyilvánvalóan a nemzetközi mezőnyben sem fognak szégyent vallani.

Aki eddig is szerette őket, annak kötelező darab, de minden doom rajongónak megérhet egy hallgatást. Talán nem a csapat legjobb lemeze, de szinte hibátlan így is - főleg, ha elfelejtjük, hogy ének szempontjából van mit javulniuk.
Raise The Flag Of Doom High!