Shock!

Ha már április 25-én úgyis a Tündérgyárban mutatja be négy év szünet után nemrégiben megjelentetett új lemezét ez a fűzabáló észak-karolinai trió, ráadásul ezidáig még nem is írtunk egyetlen lemezükről sem, pont itt az ideje megemlékezni a Weedeater szétcsúszott tagjairól. A sludge dolgokat a zöldebbik végénél megragadó banda 1997-ben alakult a stílus alapító atyái közt számon tartott Buzzoven (vagy Buzzov*en) romjain, korábban ott játszott ugyanis a csapat főnöke, Dave „Dixie" Collins énekes/basszusgitáros. Ezidáig három lemezen vannak túl, a legutóbbi remek God Luck And Good Speed óta eltelt pauza alatt pedig történt velük egysmás, példának okáért Dixie koma 2010 januárjában kedvenc shotgunjának tisztítása közben ellőtte egyik nagylábujját. A legjobb redneck családban is megtörténik az ilyesmi, mondhatnók erre, viszont a baleset következtében hősünk egy darabig nem nagyon állt lábra, és hát így a Jason megjelenése is megcsúszott egy picit. De az a lényeg, hogy végül is csak elkészült. És ami elsőre szembeötlő, az az, hogy milyen kurva rövid lett. Fűevőék eddig sem voltak a hosszú lemezek hívei, viszont az a szűk 35 perc muzsika, ami itt található, az biza elég karcsú. Ráadásul ez sem „tiszta játékidőt" jelent, hiszen a tíz tétel közt van egyperces intro, annál is rövidebb dobszóló, meg két olyan dal, ami inkább tekinthető játékos stílusgyakorlatnak, mint valódi Weedeater számnak (azzal együtt, hogy a felsoroltak mindegyike teljesen jó). Na, de menjünk szépen sorjában!

A The Great Unfurling alatt szétnyitja pokoli szárnyait a sárkány, tipikusan fantasy filmbe illő hang hadovál valami bevezetőt a háttérben szépen megbúvó csellójátékra, majd bárminemű átmenet nélkül csúszunk bele a Hammerhandle-be, ami igazi Weedeater: komor, súlyos, rettentő szutykos, Dave „Shep" Shepherd gitárja pedig tényleg egészen úgy szól, mintha egy porszívón játszana. A meglepően Fu Manchu-s Mancoon alatt még egyértelműbb a dolog: a korong pont úgy szól, ahogy az egy ilyen mocskos galeri esetében elvárható, a bőgő egész egyszerűen csapdába esett varacskos disznóként röfög, hiába, a csapat régi cimborája, a legendás producerguru Steve Albini még mindig érti a dolgát. Gyorsan szaladnak tova a számok, a Turkey Warlockban még felkapjuk a fejünket egy jó kis riffre, aztán már jön is az egyetlen hosszabb tétel, a címadó. A tűzokádó Jason kalandjait elmesélő dal abszolút tízpontos: remekül felépített, mind a visszafogott energiától vibráló gitárjátékot, mind Keith „Keko" Kirkum fifikás dobolását tekintve magasan a korong legjobbja, a refrént meg úgyis együtt nyomod Dixie-vel.

A hatos Palm And Opium delíriumos lebegése pont olyan, mint amit a cím után vár az ember: pálmafák, szikrázó napsütés, mi meg atomjainkra szétcsúszva nézünk ki a fejünkből a tengerparton elájulva. Mindezt ráadásul egy egészen beteg rajzfilmfigurára, még inkább egy csontra betépett Bon Scottra hajazó énekhang közvetíti, ami csak felerősíti az álomszerű hangulatot. Dixie barátunk énektémái pedig már alapjáraton is embert próbálóak, olyasmi, mintha heveny torokgyulladással küzdve és tök részegen állna neki valami tufa Motörhead-témának. Szépérzéke miatt van, aki rosszul van az ilyentől, engem azonban a legkevésbé sem zavar, annál is inkább, mivel túl sokat úgysem halljuk: egy-egy Weedeater dalszöveg egy söralátéten, vagy akár egy cigipapíron is elférne.

A Long Gone szikár riffelése aztán visszaránt a földre, mit ránt, súlyos doom témájával át is menetel rajtunk. Az érdekes elnevezésű March Of The Bipolar Bear képében jön a már említett Keko dobszóló, ezután pedig a Homecoming, aminek a kezdése echte Kyuss, de aztán másfél perc elteltével jóval zaklatottabbá válik a játék, Jason Sárkány mellett ez a másik kedvencem. És akkor alig félóra elteltével már csak a Whiskey Creek instrumentális zárása van hátra, visszafogottan vidám bendzsójáték, a háttérben tartós vízzubogással, ami vagy eső akar lenni, vagy valaki nyitva hagyta a csapot, nem tudni. Némi szünet után még jön egy kis laza bárzongorás téma, majd ennyi, a sárkány hazatér.

A negyedik Weedeater korong kapcsán annak rövidségén kívül tényleg nincs mibe belekötni való, a borító is abszolút tetszetős, bár klasszikus heavy lemezeket idéző témája némileg félrevezető lehetne, ha lenne olyan ember a földön, aki ezzel a névvel másfajta zenét várna (mint ahogy nincs), úgyhogy a magas pontszám teljesen indokolt. Hallgassátok meg, aztán menjetek el koncertre. És örvendezzetek vala.