Shock!

Mostanában egy szerencsés trend a magyar underground mezőnyében, hogy gombamód szaporodnak az olyan felvételek, amelyek után a nyugati felhozatalt meghallgatva nincs hiányérzete az embernek. Tisztességes hangzás, igényes kidolgozás, még igényesebb zenei körítés - rengeteg olyan produkció van, amit mindenféle szívfájdalom nélkül oda mernék állítani bárhová, és ezért - szélsőséges felhangoktól és túlzásoktól mentes - büszkeség fog el.

A Wendigo bemutatkozó EP-je is ebbe a kategóriába tartozik. A háromszámos tétel embertelen módon szól, egyértelműen nyugatra van belőve. Ebben az igényességéről híres HSB Stúdió hangmérnökeinek keze munkája van, akik ez alkalommal is magabiztosan építették fel a hangképet. Mivel bemutatkozó anyagról van szó, ez még nem feltétlenül kéne hogy azt jelentse, hogy szélesebben, hangosabban, vastagabban szóljon mint az xyz MTV-metal banda több millió dolláros lemeze, de a Reconnectinggel kapcsolatban nem ez a helyzet: nyugodtan küldd versenybe bármelyikkel. Nem kell meglepődni ha úgy - vagy jobban - szól.

De a hangzás csak egy dolog lenne, ha nincs mögötte zenei tartalom, akkor minden hiába. Hát, a Wendigo esetében azzal pedig minden rendben van. Ha valaki átfut a tagok listáján, könnyen találhat ismerős neveket ami alapján az ember könnyen általánosíthatna is - aha, akkor Da Capo meets Stonehenge. Hát, ez valahol igaz is meg nem is, mivel a jó dolgok meg az egyéniség importálva lett de valami más született, mint amit az elődök sugallnak. Ami legjobban azonosítható a korábbi munkákkal az BZ összetéveszthetetlen monumentális énekstílusa, eddig igaz a fáma. Viszont sokkal szélesebb spektrumban mozog az ének, ami miatt meg nem igaz a Stonehenge-párhuzam: van itt ének bőven a gorombább fajtából is ami ebben a zenében nagyon helyre talált. A gitároknál két ismerős arcot felfedezhet a sokat próbált undergrounder hallgató: a Csörnyi-Kozó hatékony Da Capo motort amire jellemző a Da Capo-ban megismert feszesség és kidolgozás, viszont sokkal sötétebb és fegyelmezettebb a zenei háttér. A másik gitáros poszton Takács 'Jozzy' József adagolja a naftát és az ízes szólókat, aki a prog-rajongóknak a Behinia-ból lehet ismerős. Mivel mindenkiben benne van az erős progresszív hatás, ez érezhető, de semmiképpen sem nevezném a Wendigo-t a klasszikus értelemben vett progresszív zenének, annál sokkal konkrétabb és fegyelmezettebb, valamint jóval brutálisabb is. Határozott, modern metal némi prog ízzel, leginkább ez áll közel a valósághoz, hiszen a Wendigo kimondottan dal-és riffközpontú muzsika.

A nyitódal, a Disconnected agyszaggató riffel indít, és egyértelműen a legbaljósabb és legsúlyosabb tétel a lemezről, a legjobb választás nyitódalként. Ezen felül egy furcsa mélysége van a számnak, amit talán a Queen Innuendo c. lemezének néhány hangulatához tudnék hasonlítani, persze adj hozzá még hatalmas súlyt. Nagyon nagyot üt a stadionméretű, többszólamú refrén ami egyébként az egész EP-re jellemző kimondottan pozitív dolog, a refréneknél kinyílnak a nóták rendesen. Én többszöri meghallgatás után személy szerint a középrészre valami más megoldást találtam volna ki, ami szervesebben kapcsolódik a verze-refrén meneteléséhez és elvittem volna kerítéstördelőbe a fellazítás helyett, valahogy más adta volna magát ha én írom a számot, de hát nem én írtam - és hát lehet, hogy pont egy kis levegővétel volt a cél a számírásnál. Na meg hát, ez legyen a legnagyobb baja az embernek, ha nem tudok mást felhozni a rovására, minthogy levitte az amúgy sem jeleskedő hajamat a hangzás és nem én írtam :)= A Broken egy Prongos értelemben vett brutális menetelés ami váltakozik az atmoszférikus tiszta hangokkal, és ezekkel a hangulat- és energiaváltozásokkal plusz az énekkel együtt összegyúrva fel-le hullámzik a dal. A kompozíció egy határozottan pozitív refrénben "durran" el, ami szintén stadionba való. A záró Two as One - osonósan induló, de kimondottan brutális darab, Alice In Chains-es borultsággal és fuvolával megspékelve hömpölyögnek a riffek, viszont ez a Chains-es borultságot ne ilyen depressziósnak képzeld el, valahogy az egész EP-re jellemző hogy a baljósság ellenére pozitív hangvételű. Ez nem félreértendő: lehet rá zúzni bőven. A gigantikus méretű refrén a 2as1-ban is alapfelszerelésként jár a nótához.

Az Est Caféban volt szerencsém elcsípni a Wendigo-t élőben és a koncertet látva tudom, hogy a sokszínűségnek itt még nincs vége, még rengeteg változatos ötlet fog sorakozni a remélhetőleg minél hamarabb összeálló nagylemezen. Ha pontoznom kéne, a Reconnecting EP-re 9-et adnék inspiráló jelleggel, márminthogy tessék már összekalapálni azt a nagylemezt minél hamarabb, meg már csak azért is, mert a koncerten hallott "wakataka" szövegű szám nincs rajta a Reconnectingen és azt nehezen viselem azért.

Viszont az, hogy ingyenesen letölthető az egész EP a zenekar honlapjáról, az akkora underground húzás, hogy nehogymár ne 10!