Shock!

Olyan talján bandáról van szó, amely nem az utóbbi évek nagy itáliai dömpingje folyamán jött létre, hanem jóval korábban, még a nyolcvanas évek legvégén. Muzsikájuk alapvető jellemzőjét leginkább a "klasszikus" szó fejezi ki. De akkor sem lenne félreérthető, ha a heavy műfajon belül értendő "old school"-lal írnám le.

Meglehet, inkább balszerencse, hogy az első anyag, amit hallottam tőlük, az a Public Glory, Secret Agony volt, amely elsöprő erejét nem kis mértékben annak köszönhette, hogy akkoriban egy Federica De Boni nevű hölgy énekelt náluk, aki egészen kivételes, bikaerős és dögös hanggal rendelkezett. Sajnos ő kivált azóta a csapatból és a helyére felfogadott pasas, az argentin Gustavo Gabarro reszelős, száraz stílusa számomra egyáltalán nem olyan meggyőző, mint elődjéé volt...

A lassan nemzetközivé váló kvintett (brazil basszeros is belépett a képbe) nagyívű, himnikus dallamokban utazik, virgázó gityókkal támad és a vokálokkal sem fukarkodik. Folkos hangulatot is teremtenek, ha úgy hozza a szükség (pl. a Creature of the Abyss esetében). Szívesen dolgoznak fel történelmi témákat, akár koncepciószerűen is, de a Mothman Prophecies azt jelzi, más irányból is nyernek inspirációt. Nem próbálnak modernizálódni, hasonulni a manapság divatos irányzatokhoz, ami mindenképp erényükre szolgál. Kissé nyersek és darabosak, de épp ez áll jól nekik. (Ez az a stílus, ahol a basszgitár önálló hangszerként is eldönög magában.) A Power of Blood jócskán Maiden-ízű, ami nem zavar, mert manapság már az is ritka, ha valaki nem feltétlenül Nightwish-kópia akar lenni...

A White Skull megnyerheti mindazok tetszését, akik kedvelik a nyolcvanas évek metal világának némileg angolszászosabb vonalát, ugyanakkor a sebességet és a drámai hangzásokat sem vetik meg. Mellesleg pedig nincsenek erősen kihegyezve arra, hogy egy zenekarban tökös énekes vigye a prímet. (Vagy tökös énekesnő...)