Shock!

Ahogy a tavalyi évértékelőben is megírtam, a soron következő és sokszorosan elhalasztott Whitesnake-lemeztől már nem vártam semmit. Aztán amikor megérkezett az albumot felvezető, egyébként jófajta Winger-riffel felvértezett, de összességében kiábrándítóan giccses Shut Up And Kiss Me „Balázs Palit idéző, ripacskodó klipje" (Ádám barátomat idéztem), kimondottan megriadtam a látottaktól-hallottaktól. Nem segített ezen a következőnek felfedett Trouble Is Your Middle Name sem, ez a Coverdale/Page-ízű, de ama projekt színvonalától fényévekre elmaradó zsenge sem. Mielőtt azonban végleg leszámoltam volna David Coverdale bandájával, megérkezett a teljes album, amelynek hallatán megkönnyebbülten nyugtázhattam: azért nem minden fekete és fehér.

Ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor bizony be kell ismernem, hogy az új mű semmivel nem marad el a Good To Be Bad és a Forevermore színvonalától, de még azt is megkockáztatom, hogy egészét tekintve frissebb, izgalmasabb azoknál, utóbbinál mindenképpen. Oké, hogy Aldrich-rajongó vagyok a '90-es évek közepe óta, de ha a szívemre teszem a kezem, azt kell mondanom, hogy a vele készült anyagokat a megjelenésüket követő hónapokban a sarokba dobtam, és azóta sem vettem elő őket, mert – most már kimondom – nem elég jók, na. Nagyjából a kettőből tudnék összegyúrni egy erőset. Egyébként simán lehet, hogy a Flesh & Bloodnak is ugyanez lesz a sorsa a kezdeti szimpátia lecsengését követően, de az biztos, hogy most azt érzem: Reb Beach kreatív infúzióját kihasználva lényegesen jobb eredményre jutott David, mint azt előzetesen prognosztizáltam.

De ha már itt tartunk: az újkori Whitesnake legnagyobb talánya számomra mindig is az volt, hogy miért ignorálta teljes mértékben Coverdale az ezt megelőző másfél évtizedben a köztudottan páratlan szerzői vénával rendelkező Reb kvalitásait. Rendben, tudom, hogy a klasszik WS-attitűdöt sokkal inkább Doug Aldrich testesítette meg, ám a szőke gitármester már akkor került Coverdale mellé, amikor rég lefutotta a a legjobb köreit a Lion, a Bad Moon Rising és a Burning Rain motorjaként, és ez hallatszott is a dalokon. Reb viszont jobbnál jobb témákkal pakolta tele a Winger 2000-es évekbeli anyagait is, szóval tényleg érthetetlen, hogy DC miért csak most engedett teret Reb képességeinek. Egyébként az általam sokszor lesajnált Joel Hoekstra is felnőtt a feladathoz, mert noha eddigi zenekaraiban nem igazán csillogtatott kiemelkedő dalszerzői erényeket, itt hat nótában is közreműködött társszerzőként, amelyek közül csak a már említett Touble Is... nem üti meg a mércét.

A jó hosszú bevezetőt követően ideje rátérni a dalokra. Meglepően karcos, urambocsá' klasszikmetalos riffel indítja a korongot a Good To See You Again, ami távolról sem Coverdale magnum opusza, és ebből adódóan egészen biztosan nem fogjuk viszonthallani egyetlen Greatest Hits albumon sem 2030-ban. De a sok slide gitározással azért megadják az alaphangulatot. A lemez egyik nagy ásza, a Gonna Be Alright viszont rögtön utána érkezik: ez egy roppant hangulatos, árnyalt téma, amelynek körvonalait elsősorban a Jimmy Page-hatású akkordozás határozza meg, lehetőséget teremtve Coverdale-nek, hogy a legjobbat hozza ki magából. A Shut Up And Kiss me kapcsán nem pazarolnám túlzottan a leütéseket, kábé akkora töltelék, mint a Slow Poke Music volt a Slip Of The Tongue-on. Tommy Aldridge dobos kedvence, a lassan örvénylő Hey You jammelős rockja viszont erős, és ez fokozottan elmondható az Always & Foreverről, ami egy meglepően AOR-osra szabott darab, és jobban idézi a '80-as évek végének Coverdale-jét, mint bármi, amit azóta csinált. A Sykes-ízű gitárdallamba és az első verzébe még egy kis Thin Lizzy-érzést is sikerült belecsempészniük, ami nem vált a nóta hátrányára. Érdekes, hogy az első puncinedvesítő célzattal felvett zsengére bő 20 percet kell várni, ami Davidet ismerve komoly önuralomról tesz tanúbizonyságot. A When I Think Of You bizonyosan nem nemesedik majd Is This Love kettővé, de el tudjuk dúdolgatni, nincs vele túl nagy baj. Persze teljes életet is lehet élni nélküle.

A Trouble Is Your Middle Name perceit követően jön a címadó Flesh & Blood, ami egy vintage-érzetű darab, nagyjából a Slide It In korszakra hajaz. Groove-os, lüktető rocktéma, de semmi extra, David írt már hasonlót jobbat is, de a Whitesnake-érzés benne van, ez tény, és Reb szólója is penge. A rögtön refrénnel kezdő Well I Never egy hullámzó, dinamikus téma, remekül vezeti fel a lemez egyik legkomolyabb és legjobb tételét, az epikus méreteket öltő Heart Of Stone 7 percét, ami érdekes módon azt a rég elvesztett dallamvilágot idézi, amit David Into The Light című szólóalbumán tapasztaltunk anno. (Emlékeztek még a River Songra, ugye?) Ezt követően a Get Up vokálgazdag, pörgős rock & rollja húzza vissza a földre az embert, a legvégére pedig két kimondottan érdekes és nonkonform téma került: ezek közül leginkább az akusztikus After All az, amelyik a meglepetés erejével hathat, mert olyan, mintha valami kiadatlan Simon & Garfunkel-darab lenne. Abból is tudom, hogy nem szokványos 'snake-dal, hogy a Coverdale megmozdulásaira általában három keresztes allergiás reakciót produkáló feleségemnek is tetszik, ami óriási szó nála. A lemez végére került, nagyszabású Sands Of Time szintén ütőkártya, keleties jellege nyílegyenesen mutat a legendás Judgement Day – és nyilván a Kashmir – irányába. Elképesztő lüktetése van, David remekel benne, Reb parázs szólója pedig szintén nagyon rendben van.

A deluxe kiadás két további szerzeményt rejt, amelyek közül a lírai húrokat pengető Can't Do Right For Doing Wrong kimondottan tetszik, a '70-es éveket felelevenítő funkos orgonaszólamok nagyon hatásosak benne. A Queen-szerűen többszólamú vokállal nyitó If I Can't Have You viszont tipikus kislemez B oldalas cucc, átlagos Whitesnake, semmi több. Ezekkel együtt összesen tizenöt dalból áll a Flesh & Blood, ami irgalmatlanul hosszúvá teszi a lemezt. Az alapkiadás szűk órás játékideje is túlzás, simán le lehetett volna hagyni két kevésbé combos nótát, a tizenöt tétel 68 perces játékidejét pedig tényleg nem lehet mire vélni. A hangzást tekintve szintén akad némi hiányosság, legalábbis az én fülem nehezen tolerálja Tommy Aldridge mesterdobos mostani soundját. Nem elég erőteljes, alig van alja, és kissé természetellenesnek is hat. Nyilván szubjektív ez, de mivel nem vagyok dobos, csak az érzéseimre hagyatkozhatok, ezek pedig azt mondatják velem, hogy a korábbi monumentális Aldridge-tónusokhoz képest ez itt most vérszegény kissé.

Noha a Flesh & Blood nem forgatja ki négy sarkából a világot, azért jóval több mint tisztességes mesterember-munka. Ha ez az utolsó stúdióanyag a Fehérkígyótól, Coverdale-nek akkor sem kell szégyenkeznie, és emelt fővel zárhatja le a sztorit.

A Whitesnake június 25-én Budapesten, a Barba Negra Trackben koncertezik. Részletek itt.